"Született commandatore" (Michele Placido színész, filmrendező)

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2006. november 16.

Film

A Polip című sorozat hőseként vált világhírűvé. Emellett tekintélyes színházi múltja van, Luca Ronconi és Giorgio Strehler rendezéseiben a drámairodalom legnagyobbjait alakította, Petrucchiót és Macbethet, Otellót és Don Juant. A római Teatro Tor Bella Monaca alapító igazgatójaként megannyi kortárs művet visz színre. Néhány éve filmrendezőként is jelentősek a sikerei. Legújabb filmje, a Bűnügyi regény most megy a magyar mozikban. Berlinben beszéltünk vele.

A Polip című sorozat hőseként vált világhírűvé. Emellett tekintélyes színházi múltja van, Luca Ronconi és Giorgio Strehler rendezéseiben a drámairodalom legnagyobbjait alakította, Petrucchiót és Macbethet, Otellót és Don Juant. A római Teatro Tor Bella Monaca alapító igazgatójaként megannyi kortárs művet visz színre. Néhány éve filmrendezőként is jelentősek a sikerei. Legújabb filmje, a Bűnügyi regény most megy a magyar mozikban. Berlinben beszéltünk vele.

*

Magyar Narancs: A Giancarlo De Cataldo regényéből adaptált Bűnügyi regény a római alvilágról és a minden intézményt behálózó erőszakról szól. Milyen érzésekkel vágott neki a közelmúlt olasz történelmének?

Michele Placido: Egy polgár civil elkötelezettségével és szenvedélyével. Azzal, hogy ez a film abba a klasszikus társadalmi párbeszédbe illeszkedjék, amit valaha a hetvenes években olyan engesztelhetetlen rendezők indítottak, mint Elio Petri, Damiano Damiani, Marco Bellocchio. A háború utáni évek olasz történelme olyan, mint egy fegyverraktár, élesre húzott fegyverekkel, amelyek bármikor elsülhetnek. Töménytelen feszültség, szenvedély, bosszúvágy, gyűlölet, leszámolási düh fertőz minket.

MN: Kevés politikai film él annyi regényes fordulattal, mint ez; már-már követhetetlenül szövevényes darab.

MP: A megfelelő hangvétel eltalálása a legnehezebb. Nem elég a realista stílus, a dokumentatív megközelítés. El kell találni a megfelelő arányokat a valóság és a tragikus dimenzió között, hogy a nézők átéljék a szereplők érzelmeit, belépjenek az intimitásukba. "Fizikai" filmet akartam, olyat, amelyik legalább annyira fokuszál a színészek testi jelenlétére, mint a bennük zajló lelki folyamatokra.

MN: Nem legitimálja így a bűnözést?

MP: Miként a regényben, a filmben sincsenek pozitív szereplők, sokkal inkább társadalmilag, egzisztenciálisan kisiklott életek, emberi öntörvénykezés. Ügyeltünk arra, hogy senki ne válhasson hőssé.

MN: A filmtörténet egyik legkedveltebb műfajában, a gengsztermoziban milyen hivatkozási pontjai vannak?

MP: Sok szempontból korok, rendezők, értékrendek függvénye, hogy ki milyen hangsúlyokkal modellálja az erőszakot. Ami engem illet, akkor érzem hatékonynak az erőszak megközelítését, ha a társadalmi vetületet elegyíti az egyéni drámákkal. Az egyéni megközelítések inspirálnak, legfőként Sergio Leone, Pier Paolo Pasolini, Martin Scorsese, Quentin Tarantino elbeszéléseiben. Mindannyiukban a szellemi eltökéltséget, az intellektuális bátorságot díjazom a jelentőségteljes vizuális eredetiség mellett.

MN: Legutóbb A kajmán című Nanni Moretti-filmben láthattuk a Berlusconit alakító színész szerepében, aki végül eláll az olasz népvezér megformálásától. Ön szerint mire tanította meg honfitársait a Berlusconi-éra?

MP: Miért, volt ilyen? Hát igen, sajnos volt, van, és még ki tudja, meddig kísért. Ne az emberről beszéljünk, mert az csak egy papírtigris, a monetáris világ karikatúrája. Sajnos belőlünk, olaszokból a baloldal a hetvenes évektől tapasztalható korrumpálódása valahol kiölte a belső tartást. Sikeresen eladtuk magunkat a rövid távú haszonszerzés aranyborjújának. És akár tetszik, akár nem, Berlusconi az önnön kicsinyes nagyravágyásunk, beteges hiúságunk, fantazmagóriákba menekülésünk tükörképe.

MN: Baloldali alkotóként mit tart a jelenlegi baloldal legfőbb erényének és hibájának?

MP: Olaszországban nincs, talán soha nem is volt egységes baloldal. Az elmúlt években a Forza Italia beszippantotta a balközepet, a kereszténydemokraták felfalták önmagukat, maradt a jelenleg Prodi mögé zárkózó élvonal, amelyik amolyan gyűjtőpártként magába sűrítette a liberálisokat, a volt kommunisták hagyatékát, ám nehezen tud megfelelni egy versenyképes, modern, európai értékeket felmutató baloldaliságnak. A hatalom tébolya előbb-utóbb minden mértékletes értéket valló elképzelést felfal. Ily módon csak egy ideális társadalommodellről tudok beszélni, amelyik valójában sehol nem létezik. A kommunizmus fiktív társadalmáról, amely a keresztényi értékek letéteményese lehetne. A világtörténelem első kommunistája Jézus volt. Ha a felebaráti szeretet, a szolidaritás működtetné az emberi viszonyokat, bizony nem itt tartanánk. Egy szó, mint száz, számomra a baloldaliság egyenértékű a keresztény értékrenddel.

MN: Olyan művész hírében áll, aki nem ismer megalkuvást a klasszikusok modernizálásában. Legutóbb Mozart Don Giovanniját vitte színre Torinóban, miután prózai színpadon eljátszotta a világirodalom leghíresebb csábítóját. Mi vonzza a Don Juan-legendában?

MP: Szicíliába, az 1900-as évekbe helyeztem Mozart fő művét. Adtam neki egy kis verista színezetet '68-as felhangokkal.

MN: Mi köze Mozart Don Giovannijának '68-hoz?

MP: Megannyi hazugsággal, szexuális tabuval szakítottunk akkoriban. A homoszexuálisok és a feministák elsőként demonstrálhatták társadalmi jogaikat. De még nem volt AIDS! Korunk társadalma jóval puritánabb, bizonyos értelemben álszemérmes. Manapság botrány, ha egy parlamenti képviselőről kiderül, hogy meleg, vagy ha az abortuszról van szó, a klérus rögtön beleszól.

MN: Nem felelt az eredeti kérdésre, mi vonzza Don Juanban, a csábítóban?

MP: Talán a magam csábító volta. A nők és a férfiak célja azonos: elcsábítani a másikat. Mindannyian tetszeni akarunk. Jó volna itt megállni a zsákmányejtésben. Don Juan nem ker-tel, nem alkuszik, de nem is öl. Fenntartja magának az irányítást. Született commandatore. Sajnos a mi korunk commandatoréi nem érik be a csábítással. Vérre mennek, háborúznak, gyilkolnak.

Neked ajánljuk