Kísért a múlt I.

Kémek a koszfészekben

Billy Wilder: Öt lépés Kairó felé
szerző
Greff András
publikálva
2016/24. (06. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Billy Wilder harmadik filmje egy szárnyait bontogató zseni elképesztően szórakoztató, szinte valós idejű híradása a második világháborúról.

Nem ők nyerték meg a háborút, de Amerika 1941-es hadba lépése után több hollywoodi filmes is kivette belőle a részét – a legkülönfélébb mértékben és módokon. James Stewart bombázóval ostromolta Berlint, Henry Fonda éberen szolgált a Sutterlee rombolón, a rendezők pedig leginkább a hátországot oktató és a rekrutálandó újoncokat lelkesítő propagandamunkák elkészítésében jeleskedtek. John Ford a szexuális higiénia felbecsülhetetlen jelentőségére hívta fel a bakák figyelmét, John Huston számos hadszínteret végigkamerázott (és lelkiismeretesen keresztülvedelt), míg a lengyel zsidó családból származó, Bécs, Berlin és Párizs érintésével Amerikába érkező Billy Wilder a háború végén jutott a hadsereg révén jelentős szerephez: a német filmipar – alapos kisöprés útján elképzelt – rendbetétele mellett a koncentrációs táborok mozgóképes bemutatásával is megbízták (így született meg a 22 perces Death Mills 1945-ben). Kamerájával Wilder azonban már két évvel korábban is közel húzódzkodott a háborús káoszhoz – igaz, akkor még dokumentumanyagok helyett egy kalandfilmet forgatott a kor Lengyelországától galaktikus távolságra fekvő Kaliforniában.

Más szempontból viszont a fiatal Wilder mai fejjel szinte felfoghatatlanul közel járt az eseményekhez. Gondoljunk bele: jószerivel ki sem hűltek a porban az Észak-Afrikában először brillírozó, majd a britek által fokozatosan visszavert Erwin Rommel csapatainak szétlőtt harckocsijai, amikor Wilder már szabad fantáziával elkövetett filmmesét készít az egyiptomi eseményekről, melyben, mi sem természetesebb, az ekkor még ereje teljében lévő náci vezértábornagyot is megszemélyesítteti. Ez a vakmerőség örök helyet biztosít az Öt lépésnek a filmes furcsaságok múzeumában, de óriási tévedés volna, ha azt képzelnénk, hogy Wilder második amerikai filmje (és életében mindössze harmadik rendezése) csupán ezért érdekes.

Franchot Tone, Anne Baxter, Erich von Stroheim

Franchot Tone, Anne Baxter, Erich von Stroheim

 

De akkor vajon miért felejtették el? Miért csak az élete során szép lassan a világ összes filmjét lehivatkozó Tarantino emlegeti lelkesen, miközben Wildernek annyi híve van a szakmában, mint Hitchcock mellett valószínűleg senki másnak? És miért nem töri be a filmmúzeumok ajtaját a cinefil közönség, hogy folyamatos újrajátszást követeljen? Ne kerteljünk: a méltatlan bánásmódért mindenekfelett éppen a rendező a felelős! Elvégre ő készítette azt a két filmet (a Van, aki forrón szeretit és a Legénylakást), amelyet a mozibolondok minden demográfiai csoportja a lelkesedéstől félájultan újra és újra végignéz majd, amíg világ a világ. És azt a kettőt is (Gyilkos vagyok, Alkony sugár­út), amelyek nélkül még komolyan vehető szócikk sem írható a film noirról. De nem csak a vitathatatlan mesterművekről beszélünk: a Hétévi vágyakozást Marilyn Monroe lebegő fehér szoknyája fűzte bele örökre a popkultúrába, a Délutáni szerelmet Audrey Hepburn kultusza, a Haver, havert pedig az a kétes dicsőség, hogy az „idős korára minden filmrendező elfelejt rendezni” című tétel tankönyvi példája lehet. Feleekkora hegyek árnyékában is nehéz volna észrevenni egy olyan diszkrétebben csillogó gyöngyszemet, mint amilyen a Kairó.

Ám az Öt lépés ettől még igazi Wilder-mozi, egy következetes alkotó első éneke a saját tenorjában. A nácik által megszállt fiktív egyiptomi kisváros szállodájában magát német kémnek kiadó brit szakaszvezető történetében a maszkviselés és önazonosság jellegzetes wilderi témáját ismerhetjük fel, a hangütésben pedig könnyedség és keserűség, humor és hazugságkerülés a rendezőnél később megszokott, máskülönben utolérhetetlen egységét. És persze a lefegyverző profizmust. Szinte minden részlet tökéletesre csiszolt: a viccek időzítése, az éjszakai üldözés koreográfiája, vagy az a billenés, ahogyan kedélyesből a film végén átfordulunk finoman lehangolóba. Megfilmesített, egyetlen helyszínes színdarabról van szó, de Wilder ügyesen elkerüli a pódiumszagot azzal, hogy premier plánjaival folyamatosan apró tárgyi részleteket hív játékba: egy dögcédula, egy megemelt talpú cipő, néhány sószóró vagy egy régészcsoport fotója a drámai történések főszereplőivé nőnek fel nála. A Rommelt magisztrálisan alakító Erich von Stroheimet is egy hihetetlenül szellemes szuperközeliben látjuk meg először: pár másodpercig csak azt figyelhetjük, hogyan ringatja ide-oda dölyfösen duzzadó tarkóját. Lehetne idézni még a hibátlan egysorosokat (Egyiptomban „túl sok az angol, és túl sok a légy”, panaszkodik egy náci tiszt), de inkább a film nyitójelenetét emeljük ki, mert az az egész háborús zsánerben is párját ritkítja: egy angol fantomtank robog a homokdűnéken, tele hullával és egy ájult tiszttel, aki kiszédeleg a kocsiból, majd a perzselő napsütésben elkacsázik valahogy a kisvárosig. Négy perc az egész, de Wilder máris megvette a nézőt: kinek sikerülne ez vajon ma ugyanígy?

A forgatókönyv Bíró Lajos Hotel Imperialjára épült, a zenét Rózsa Miklós szerezte. Legyünk nagyon-nagyon büszkék rájuk.

Új sorozatunkban ismert rendezők méltatlanul mellőzött filmjeivel foglalkozunk.

szerző
Greff András
publikálva
2016/24. (06. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    Cheyenne
    2016. július 15., péntek 10:57
    Billy-re nem. Mert ő mindig tudott rendezni.
  2. 2
    Cheyenne
    2016. július 15., péntek 10:55
    Tisztázni kellene, hogy hol is felejtették el valójában ezt a mozit? Itthon biztos nem, mert sohasem volt a jelentős Wilder mozik között számon tartva, de azért jelen volt. Pl. van magyar szinkronja. A magyar tv-k vetítették.

    Az Államokban pedig nagy becsben tartják, mint korai háborús kalandfilmet. Nem a legjelentősebbek között, hanem a helyén.

    A Haver, haver-t olyan ember munkájának tartani, aki elfelejtett volna rendezni? Nos, ez inkább arra nézve kínos, aki leírja, a jóöreg Billyre..
  3. 1
    tiszapolgári
    2016. július 12., kedd 16:18
    Veress József a 200 film c. könyvében (ha jól emlékszem, a Fegyverek közt sem hallgatnak a múzsák fejezetben) írt róla kritikát.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...