Tengerpart, fehér homok, koktélok és szalmakalap – mind kipipálva; hőseink nagyjából bevégezték, ott tartanak, ahova a legtöbb filmben csak szeretnének eljutni. Ők viszont egy hospice házból szöktek ide, kölcsönautókat és hitelben vásárolt ékszekeret elzálogosítva. Legjobb tudomásuk szerint ugyanis daganatuk és tüdőelégtelenségük miatt úgyis csak néhány nap, esetleg hét van nekik hátra – azt meg mégsem tölthetik paradicsomi körülmények között. Inkább nekivágnak Afrikának, hogy különböző veszélyes helyzetek után egymás képébe ordíthassák, hogy így is lehet élni. Meg azért is, hogy elvarrják vagy inkább összekuszálják azt a maradék néhány szálat, ami még ehhez a világhoz köti őket.
A nagy könyv szerint előírt minden hangulatot végigjátszik a film, néha kicsit mindkét irányban túl is tolja, ráadásul baromira csapongóan akar sokat markolni. Cserébe viszont bőven fog is. Igazi hullámvasút, az a fajta, aminek minden kanyarját ismerjük, mégis élvezet rajta ülni. Kellően vicces, a kiváló casting pedig a néha közhelyes jelenetek alatt is szállítja az érzelmi töltetet: az egyik főszereplőnk még egy utolsó pillantást vetne soha nem látott lányára, a másik a szüzességét szeretné elveszteni, miközben kalandjukról videós blogban számolnak be, egyfajta last minute-hírességre törve. A legkúlabb nap nem mentes a szentimentalitástól, de két, kötelező dramaturgiai elem között mer fricskázni velünk, és szellemesen a képünkbe vágni olyan igazságokat, hogy hát igen, ez se úgy sikerült, ahogy terveztük, és akkor mi van?
Forgalmazza a Big Bang Média
