Magyar Narancs: Miért a Csontbrigád?
Palotás Ágnes: Zoltán Gábor és Markovits Ferenc (előbbi az MR3- Bartók rádió sávszerkesztője, utóbbi a rendezője - sz. m. i.) ötlete volt a Csontbrigád, és éppen azért, mert ez az életmű legmélyebb darabja. Az eredeti tervek Rejtő Jenő születési centenáriumára szóltak, 2005-re, Markovits időben el is kezdte dramatizálni. De az első szemelvény se neki, se nekem nem tetszett igazán. Elkészítettem a magam verzióját, amit irányadóként el is fogadtunk, de aztán elsőre az én bicskám is beletört. A Csontbrigád komplex darab, mert műfajilag egyszerre krimi, légiós- és szerelmi történet, ugyanakkor egy barátság elárulásáról szól, mindezek tetejébe ott van a koncentrációs tábor aprólékosan kidolgozott és megírt víziója.
MN: De az ötlettől a megvalósításig mégis eltelt három év.
PÁ: Magyarázkodhatnék, hogy ebből a három évből másfelet csak pénzre vártunk, sorolhatnám, hogy hol mennyi holt időt szedtünk öszsze, és hogy azzal külön küzdeni kellett, hogy a kis, hárommondatos szerepekre képtelenség hiteles statisztériát találni. Ráadásul rádióban idehaza nem túl gyakori technikával dolgoztunk, mivel mindent külön-külön rögzített mondatonként vettünk föl. Anyagilag nem fért bele, hogy az egyes jelenetekre egyszerre behívjunk minden szereplőt, hogy így mondják össze a szövegeket. Ennélfogva a mondatok összefésülése komoly pluszmunkát igényelt tőlünk. És hát azt is meg kellett élni, hogy az ORTT pályázati úton mint kortárs irodalmi adaptációra adjon 2,3 millió forintot a produkcióhoz.
MN: Nyolc rész, részenként 45-50 perc. Csak ilyen nagy léptékben lehetett gondolkodni?
PÁ: Eredetileg négy, legfeljebb öt részt terveztünk. Aztán ahogy a dramatizálásban haladtam előre, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az eredeti keretek nem tarthatók. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a rádióban minden regény megkeresi a maga terjedelmét, amiben működőképes. A Csontbrigádot két évig újra meg újra átírtam, végül ekkora lett. Nem tudnám rövidebben megoldani.
MN: Kikből áll a célközönség?
PÁ: Elvileg jelenthetne valamiféle szűrőt, hogy a projekt eredendően az MR3-Bartók rádióra készült, gyakorlatilag viszont képtelenség úgy rádiójátékot készíteni, hogy az ilyen vagy olyan csatornára kerül. Akármennyire is a hallgatottság az alapvető rendező és rangsoroló elv ma a hazai rádiózásban, ezt a műfajt nem lehet megerőszakolni azzal, hogy akkor a 18-39 éves korosztályban ennyi, a 60 év feletti rétegben pedig annyi a hallgatottsági elvárás. A Csontbrigád, mint minden Rejtő-feldolgozás, alapvetően a fanoknak szól. Ez a regénye minden nehézség mellett azért volt hálás feladat, mert többdimenziós. Van, aki csak a humorát veszi le, van, akit a krimiszál izgat, és van, aki mélyebben elmerül a szövegében. Mindenki talál benne valamit.
MN: 350 oldalas a regény. Menynyi és mi maradt ki belőle?
PÁ: Sajnos nem maradhatott benne minden szál és epizód. Az elkészült terjedelemben is egyben kellett tartani a történetet, és a 40 szereplőt úgy kellett hangban "mozgatni", hogy közben a rádióhallgató számára a cselekmény is követhető maradjon. Vannak logikátlanságok, az író által is megoldatlan rejtélyek, a történet vége egy kicsit össze is lett csapva a gyorsan elvarrt szálakkal, de ezen mi sem tudtunk sokat segíteni. Rejtő helyett írni nem lehet. Azt a megoldást választottam, hogy a történetbe került egy fotós, egy bújtatott narrátor, aki a könyvben maga a mesélő Rejtő, s így megmentettük a narrációban rejlő információkat. Azt, ami Rejtőt láthatóan ebben a regényben a legjobban érdekelte, a koncentrációs tábor emberi tragédiáját.
MN: Mi az oka annak, hogy most többen is a Csontbrigádra hajtanak? Pálfi György filmet, a Korcsmáros unoka a nagypapa szellemiségében képregényt készít belőle, de színpadra is viszik. Túl sok a véletlen.
PÁ: Lehet, hogy maga Rejtő az oka. Az, hogy a Csontbrigáddal eddig nem nagyon tudtunk mit kezdeni. A Vesztegzár a Grand Hotelben adta magát filmként a 60-as években, Piszkos Fred és a légióstörténetek pedig annyira időtlenek, hogy bármikor sikeresen feldolgozhatók voltak. A Csontbrigád aktualitását ma talán a politikai mondanivalója adja; úgy tudom, Pálfi filmjének középpontjába az elárult barátság és a hamis vád kérdése kerül majd. A miénkről pedig az a véleményem, hogy bár több mint húsz éve vagyok ezen a pályán, soha ennyire közel nem került hozzám munka. Ez eddigi pályám csúcsa - mindenféle értelemben.
MN: Feltűnt, hogy a szokásosnál is több a zörej és a különféle effektek. Szándékosan?
PÁ: Az író által lefestett poklot nem lehetett csak a színészek hangjára bízni, ráadásul a regény fő helyszínét, a Pokoltetőt minél hitelesebben akartuk visszaadni. Több külső felvételt is felhasználtunk az effektek elkészítéséhez, de néha még ez sem volt túl egyszerű. A csákányozás hangját például Csobánkán próbáltuk felvenni, egy szakasz katonai főiskolás ütötte a szerszámokkal a kőfejtő köveit. A katlanban forgó szél miatt azonban nem tudtuk a kopácsolást egy az egyben rögzíteni. Felvettünk egy-egy jó ütést, de kiderült, hogy csak a mély hangok használhatók jól, és hiányzik a csilingelés. Végül Markovits ment el a Duna Tv-hez, és addig keresgélt, míg megfelelő csilingelő hangot nem talált. A kettőből, kétheti munkával, leütésenként rakta össze a hangmérnök a csákányozás csilingelő-kongó effektjét.
MN: A Csontbrigád az MR3-Bartók rádión november 5-től, nyolc munkanapon, mindig délután kettőtől került adásba. Annak a munkának a terméséről beszélek, amin fél évig napi 10-12 órát dolgozott a stáb, és ami közel 4 milliós költségvetésből készült el. Nem túl kicsi, sovány a végeredmény a befektetett energiákhoz képest?
PÁ: Ígéretünk van arra, hogy 16 részre bontva az MR1-Kossuth is műsorára tűzi majd. És azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy most, amikor a hangoskönyvek boomja szinte tapintható, valamilyen formában majd a boltokba is elkerül a mi Csontbrigádunk.
