Magyar Narancs: Több mint tíz éve vezeti a könyvtárat. Mikor jött rá, hogy egy kincsesbánya kulcsát is megkapta?
Szögi László: Amikor 1995-ben ide kerültem, tisztában voltam azzal, hogy a hagyományos könyvtáron túl óriási értékeket is rám bíztak, de hogy mekkorát, az számomra is csak az utóbbi években derült ki igazán.
MN: A Fenton-képekről tehát előzetesen nem tudták, hogy itt vannak?
SZL: Egyrészt tudtuk, hogy mi mindenünk van, hiszen 1876 után, amikor a jelenlegi helyén a könyvtár felépült, minden alapkatalógusba került. Másrészt viszont sok esetben nem tudtuk, hogy amink van, az kulturális szempontból mára ennyire értékes. Vannak a kézirattárnak olyan egységei, amelyekről részletes, darabszintű katalógus korábban nem készült, és onnan került elő többek között a már említett fényképsorozat is. Ugyanakkor az is érthető, hogy a 19. században a feltárás nem volt a mai kor igényei szerint részletesnek mondható.
Tíz éve döntöttem arról, hogy minden, 1800 előtti állományt külön kell választanunk. Addig együtt voltak Sztálin összes művei a 16. századi relikviákkal, és bár eszmei értéke bizonyára mindkettőnek van, mégsem állítanám, hogy egy súlycsoportba sorolhatók. Ennek a válogatásnak már 50 évvel ezelőtt meg kellett volna történnie. Nekünk négy évbe telt, hogy a magyar kulturális örökség szempontjából legértékesebb relikviáinkat elkülönítsük, és lehetőségeinkhez mérten minden szempontból biztosított környezetbe helyezzük. Fertőtlenítettük, letisztítottuk a könyveket, digitalizálni kezdtük a címlapokat és az illusztrációkat, mindezt annyiból, hogy azt se itthon, se Nyugaton el nem hinnék. Ám az eredmény is figyelemre méltó: a 16. századból 9 ezer tételünk van, a 17. századból 12 ezer, a 18. századból pedig több mint 50 ezer. A világ bármely könyvtára büszke lenne erre.
MN: De önöknél még légkondicionálás sincs.
SZL: Sok nyugat-európai egyetemi könyvtárat jól ismerek. A miénkhez hasonló kategorizálás alapján mondhatom, hogy az állományuk sok tekintetben messze elmarad az ELTE könyvtáráé mögött. Több és értékesebb anyagunk van, noha az elhelyezési körülményeink lényegesen rosszabbak. A 16-17. századi anyagokat tűzjelzővel ellátott, őrzött teremben tartjuk, de légkondicionálás tényleg nincs.
MN: Igaz, hogy minden ilyesfajta problémájuk 800 millió forintból orvosolható lenne?
SZL: Próbálunk pályázati pénzeket szerezni.
MN: Nagyon eretnek az a gondolat, hogy a meglévő kincseiket megszűrjék? Hogy szakmai szempontok alapján elfogadható módon "portfóliótisztítást" végezzenek, és egyes darabokat egyszerűen a licitkalapács alá engedjenek? Lehet, hogy egy tucat könyv minden gondjukat megoldaná.
SZL: Elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a konstrukciót alkalmaznánk, és nem azért, mert itt minden állami tulajdon. Ki határozná meg például, hogy mit lehet eladni, és hogy mennyiért? Kétségtelen, hogy a régi dokumentumállományunk minden egyes darabjáról megtudható, nagyjából mennyit lehetne értük kapni aukciókon, de az ezredforduló táján írott bizánci evangeliáriumtól a 18. század végén megjelent francia Nagy Enciklopédiáig számunkra mindennek bármennyi pénznél nagyobb eszmei értéke van. Van egy olyan asztrológiai kiadványunk, amiért egy gyűjtő látatlanban felajánlott egymillió dollárt, de hát annyi kincsünk pusztult el a történelem során, hogy az a kevés, ami megmaradt, ilyesfajta szűrőkön keresztül egész egyszerűen nem vizsgálható. Még akkor sem, ha emiatt a feltárással, restaurálással és publikálással a kelleténél lassabban haladunk. A kultúrpolitikában persze lehetne ez ügyben prioritásokat meghatározni, de ez túl messzire vezet.
MN: Elég annyi, hogy ezeket a kincseket kiteszik egy-egy vitrinbe? Ez biztosan nem hoz az előrelépéshez kellő bevételt.
SZL: Ennek a szakterületnek is megvannak azért a maga módszerei. A régi olvasóteremben kialakítottunk egy dísztermet - ilyesmi Európa és a világ nagy könyvtáraiban mindenhol működik -, ahol Lotz Károly freskói alatt ülve nem lehet ugyan interneten böngészni, de az intézmény legértékesebb relikviáit így a nyilvánosság elé tárhatjuk. Annál is inkább szükség van erre, mert az egyetemi könyvtár más könyvtárral össze sem hasonlítható. Egyszerűen azért nem, mert a pesti egyetem könyvtára már akkor létezett, amikor Magyarországon még semmiféle közkönyvtár nem működött.
A kiállításokon kívül is van azonban bevett publikálási szokás, például megjelentettük az igazi világritkaságnak számító, nálunk őrzött Dante-kódexet fakszimile formában. Egy olasz és a Szegedi Egyetemmel közösen kiadott könyv bárki számára hozzáférhető. Sőt, a digitalizálásnak köszönhetően az oldalak elérhetők az interneten is. Az a végső cél, hogy miközben ezek az anyagok biztonságban vannak, megismerhetővé is váljanak. Jelenleg is eszerint folyik a munka, bár messze nem olyan sebességgel, amilyennek én igazán örülnék, mert több ember kellene és jobb körülmények, de hát ez van.
MN: A nagyobb nyilvánosság viszont nagyobb veszélyt is jelent.
SZL: Nincs olyan közgyűjtemény-vezető, aki ne a tűztől, a víztől és a betörőktől félne a legjobban. Ezt az ellentmondást nem is lehet feloldani, legfeljebb fel lehet készülni minden helyzetre. Ettől még nem tartható titokban, hogy Amerigo Vespucci leírása Amerikáról, ami ismereteim szerint négy példányban létezik a világban, nálunk megvan. Vagy hogy Brazília első képi ábrázolása és leírása 1502-ből itt megtalálható, noha ilyesmit még két könyvtár állíthat magáról a világon, és egyikük sem brazil. Sok mindenünk van, amiről Európa átlagegyetemein álmodni sem mernének. Nekem az is feladatom, hogy erre ráébresszem a közvéleményt.
