Film

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

A dán tévékrimiknek nyilván erősségük a bűntörténet hátteréből előhívható társadalomrajz.

Az eddig ismert világrend felborult, valamennyi országban előretörtek a szélsőségesek, a populisták vagy épp az anarchisták, akik csábítóan egyszerű, de pusztító megoldást hirdetnek az emberiséget fenyegető komplex problémákra.

Attól azért eléggé lehetett félni, amikor Koltai Róbert Michael Madsennel és Vinnie Jonesszal forgatott.

Miközben zeneki karrierjében folyamatosak a sikerek The Weeknd Az idol című sorozata után legújabb filmje, Az éjszaka határán is csúfosan megbukott.

Az utolsó táncosnőben Pamela Anderson saját maga egyfajta alteregóját játssza, alakítása pedig közel járt ahhoz, hogy Oscar-jelölést kapjon. Ám Gia Coppola filmje túlzottan ragaszkodik a főszereplője és főhőse közötti párhuzamokhoz.

A gyász furcsa tudatállapot; egyfelől természetes folyamat, el kell telnie elkerülhetetlenül, lerövidíteni, enyhíteni nem lehet.

Mi történik egy amerikai filmben, ha hirtelen el kell rejteni valamit vagy valakit?

A tehetség egy dolog, az érvényesülés meg a másik.

A Texasi láncfűrészes-sorozat a hatodik részben mutatja be fő gonosza, Bőrpofa múltját.

A lövöldözős filmekben – úgy értem, amelyekben csak lövöldöznek – nyilván nem a történet, hanem a koreográfia, utána meg a díszlet számít, olykor a jelmez.