Anyjával éli eseménytelen, de derűs életét; a monotóniát csak éjszakai dudagyakorlatai és a postásnővel fenntartott szórakoztató, de szerelem nélküli viszonya törik meg. Élete fenekestül felfordul, amikor beállít a kastélyba az örökös, az excentrikus – Marina Abramović-szerű – művész, Garance. A nő előszeretettel dagonyázik saját boldogtalanságában (egyik installációját is saját könnycseppjeiből készíti), de valami megragadja a gyengéd óriás Raphaëlben, aki nem is állhatna távolabb tőle. Elhatározza, hogy anyagszoborban örökíti meg a férfit, akivel az alkotási folyamat során egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Az elsőfilmes Anaïs Tellenne munkája ősi mítoszok és toposzok egész sorát idézi fel, ám a rendező példás fegyelemmel fojtja vissza a magukat ordítva kínáló szimbólumokat. Kezében a történet egyszerű, lassú folyású mesévé válik, de ott bujkál benne A szépség és a szörnyeteg, A Notre Dame-i toronyőr, a Pygmalion és a zsidó folklór Gólem-mítosza is. Visszafogottabb érzelmekkel, de felidézi a Portré a lángoló fiatal lányról (2019) rendhagyó mester-múzsa kapcsolatát is: itt a hagyományos szépségideáltól eltérő férfi lesz a gyengéd művésztekintet tárgya. Bár Garance csak az alkotás folyamatában tudja szeretni Raphaëlt, kapcsolatukból mégis kiviláglik, micsoda intimitás fakad vágyunk/
szeretetünk tárgyának gondos megörökítéséből. Tellenne filmje lassan és eseménytelenül csordogál, de kivételes szelídsége és titkos rétegeket rejtő egyszerűsége kiemeli a tömegből.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
