Magyar Narancs: Filmjeiről elismeri, hogy önéletrajzi indíttatásúak. Így van ez a Titokzatos társulat esetében is?
Ferzan Özpetek: Ez a filmem egy olyan alapötletből született, ami az egyik barátommal esett meg idestova húsz éve. Beköltözött egy lepusztult római lakásba a közvetlen szomszédságomban. Egyik reggel "természetfeletti" élményben volt része: találkozott egy fekete ruhás nővel, aki úgy nézett ki, mint egy túlvilági kísértet.
MN: Hogyan jött mindehhez a halott színészek társulata, akik mintha a Hat szerep keres egy szerzőt című darabból léptek volna elő?
FÖ: A színház eleve adott volt, hiszen a Titokzatos társulat főhősének, Pietrónak a nagy álma, hogy színész legyen. Ezért utazik fel Szicíliából Rómába. És tulajdonképpen ez a vágya hívja elő a képzeletéből a kísértetek társulatát. Egy ilyen téma esetében Pirandello kihagyhatatlan hivatkozási pont. A csodás véletlenek egybeesése, hogy abban a színházban, a római Teatro Valléban vettük fel a film utolsó jeleneteit, ahol valaha a Hat szerepet bemutatták.
MN: Sokan párhuzamot véltek felfedezni a Titokzatos társulat vidéki színészaspiránsa és fiatalkori önmaga között, aki Isztambulból érkezett Rómába.
FÖ: Valóban sok van bennem Pietróból, a mániáiból, a lelkesedéséből, a művészetimádatából. Én is szeretnék kettős látással rendelkezni, mint ő. Örülnék, ha a mindennapi valóság mellett mások számára láthatatlan lények kísértenének a házamban.
MN: Miért?
FÖ: Csodálatos lenne megbizonyosodni arról, hogy a halál után is van valami. Nem mintha nem szívesen élnék a jelenben, de így ötvenen túl már közelebb érzem magam a halottjaimhoz. Nagyon hiányoznak, érzem a jelenlétüket. Képtelen vagyok az emberi létezést pusztán materiális, fogyasztói alapon nézni, ahogy azt a mai kor sugallja.
MN: Pályafutása kezdetén török témákat választott. Szerepel most a tervei között olyan film, ami teljes egészében Törökországban játszódik?
FÖ: Több ilyen filmtervet is dédelgetek magamban. Az egyik visszatekintés a nyolcvanas évekre: a török nők társadalmi helyzetéről szólna. A másik a Törökfürdő folytatásaként a mai Isztambulról. A szülővárosomról, ami csodálatos fejlődésen ment át. Furcsa érzés manapság Isztambulból visszatérni Rómába. Olyan, mintha a fejlett civilizáció fővárosából egy harmadik világbeli országba érkeznék. Először azonban a Szerelem, pasta, tenger városában, Leccében tervezek egy újabb filmet. Egyszerűen lenyűgöz az atmoszférája.
MN: Filmtörténetet hallgatni ment a La Sapienza egyetemre, aztán végül Rómában ragadt. Mi marasztalta?
FÖ: Minden olyan váratlanul és spontán történt. Semmit nem terveztem előre. Apám jobban szerette volna, ha Amerikában képezem magam. Ehelyett ösztönösen Itáliát választottam. Elvégeztem a római Drámaművészeti Akadémiát, majd asszisztensi munkákat kaptam, aztán rendezni kezdtem. A Törökfürdővel hatalmas sikert arattam - azóta is furcsa számomra, hogy idegen létemre az olasz mozi egyik legjelentősebb alkotójának tartanak.
MN: Minden filmjébe belecsempészi a befogadás, az elfogadás, az etnikai és egyéb különbözőségek témáját.
FÖ: Hogyne, ez mindenképpen lényeges kérdés. Számomra fontos megmutatni, hogy más vagy, mint amit mondanak, hisznek vagy gondolnak rólad. Te túl szőke vagy, én túl barna, a harmadik túl hiszékeny, a negyedik hisz a szellemekben: és máris kész az indok, hogy miért utasítanak el. Valami őrült félelem és káosz mutatkozik ezen a téren. Szerintem alapvetően bátorság kérdése, csak aztán a neveltetésé, hogy megtanuljuk megérteni és elfogadni egymást.
MN: Nem gondolja, hogy a mai olasz társadalom nehezen tolerálja a bevándorlókat, a melegeket, bármiféle másságot?
FÖ: Ambivalens tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. A közvetlen környezetemben, a filmes közegben természetes átjárás, párbeszéd, kontaktus van. Ez vélhetően abból adódik, hogy közösek a gondjaink, a szakmai problémáink, a céljaink. Senki nem azt nézi, hogy honnan jöttél, hanem hogy merre tartasz. Másfelől össztársadalmi szinten az élet számos területén probléma, hogy bélyeget sütnek arra, akinek más a bőrszíne, a nemi identitása. Az elutasítás valódi oka, hogy az emberek féltik a saját felségterületüket. A megkülönböztetéssel indokokat keresnek arra, hogy miért kell a másikban betolakodót látni.
MN: A saját bőrén soha nem tapasztalt megkülönböztetést, kiközösítést?
FÖ: Nem, hiszen én nem menekültként érkeztem Itáliába, hanem szabad választásból. Persze volt egy emlékezetes eset a negyedik filmem kapcsán. A szemközti ablak hatalmas elismerést aratott. Itáliában öt Donatello-díjat kapott, a Sony Pictures Classics forgalmazta Amerikában, három Arany Glóbuszt nyert, ezért automatikusan felterjesztették a legjobb külföldi film Oscarjára nevezhető filmek közé. Végül a jelölőbizottság két tagja megvétózta a jelölését azzal az indokkal, hogy noha csodálatos a film, ilyen "idegen" névvel, mint az enyém, nem képviselheti Itáliát.
MN: Azért kapott felkéréseket Hollywoodtól.
FÖ: Négy lehetőségem is lett volna, de mindegyik meghiúsult, mert nevetséges engedményeket kellett volna tenni még a forgatókönyv-fejlesztés kezdeti stádiumában. Ezért letettem róla. Megmaradtam inkább a kis tengerek kapitányának, aki belső vizeken evez.
