A pszichedéliával átszőtt komplex, súlyos rockzenét játszó amerikai Mastodon az egykori Today Is The Day ritmusszekciójából alakult a 90-es évek végén, és kiváló lemezeinek köszönhetően pár év alatt a nemzetközi rockzenei színtér egyik legelismertebb csapatává vált. A Hegyalja Fesztiválon a nagyszínpad főzenekaraként adott koncert előtt Bill Kelliher gitárost kaptuk el egy rövid körre.
*
Magyar Narancs: Elég komoly Európa-turnén vagytok túl.
Bill Kelliher: Egy hathetes körre jöttünk át, és gyakorlatilag majdnem mindennap játszottunk, úgyhogy dögfáradtak vagyunk, ráadásul tavaly novemberben koncerteztünk utoljára, tehát a féléves kihagyás miatt az elején elég rozsdásak is voltunk, főleg, hogy nyakig beleástuk magunkat az új dalok írásába. Még lesz egy spanyolországi koncert meg Amerikában két másik, aztán hazamegyünk, és az új lemez, a The Hunter októberi megjelenéséig ki sem dugjuk az orrunkat otthonról.
MN: A Mastodon az első lemez nyersesége után fokozatosan kanyarodott egyre dallamosabb irányba. Főleg az énektémák változtak: a legutóbbi Crack The Skye-on már alig volt durva ének, most viszont azt mondogatjátok, hogy a The Hunter súlyosabb és agresszívabb lesz, mint az elődje. Ez afféle "vissza a gyökerekhez!" fordulat?
BK: Ezt azért nem jelenteném így ki. A helyzet az, hogy a The Hunter dalai zeneileg tényleg jelentenek egyfajta visszakanyarodást a Remisson-Leviathan-időkhöz, tehát rövidebbek, gyorsabbak, agresszívabbak, de az a fajta dallamosság, amit a Crack The Skye-on próbáltunk ki először igazán, tehát hogy a négy zenekari tagból hárman is énekelnek, meg fog maradni az új dalokban. Kicsit olyan, mintha a mostani tudásunkkal és tapasztalatunkkal írnánk olyasféle dalokat, mint az első két lemez idején, bár ez így kimondva elég hülyén hangzik. Az énektémák mindenesetre folyamatosan fejlődnek, ahogy Brent (Brent Hinds gitáros-énekes - V. Á.) és a többiek egyre komolyabb énekesekké képzik magukat, a zenét viszont az elmúlt időszak történései inspirálták. És hát a legutóbbi egy-két év nem volt túl könnyű a Mastodon számára - elég csak a Brenttel kapcsolatos balhékra vagy az én betegségemre gondolnunk (Kelliher súlyos hasnyálmirigy-gyulladással került kórházba pont egy turné előtt, amit a zenekar emiatt kénytelen volt lemondani, Hinds pedig nyilvános verekedésekbe keveredett, többek közt a System Of A Down basszusgitárosával - V. Á.).
MN: Sokan progresszív rockzenekarnak tartják a Mastodont. Szerinted van ennek alapja?
BK: Nem szoktam ilyeneken agyalni, és nem is nekem kéne döntenem ebben a kérdésben. A Crack The Skye-nál sokan elkezdték progresszív zenekarnak aposztrofálni a Mastodont, talán a hosszú dalok és a pszichedélia miatt, de ezt a kategóriát én eleve erőltetettnek érzem - és nem csak a Mastodonra vonatkoztatva. Az új lemez mindenesetre teljesen más lesz, mint a Crack The Skye, amit egyébként szerintem kicsit túlagyaltunk, annak ellenére is, hogy jó szórakozás és kihívás volt megírni és felvenni azokat a dalokat. Ezúttal viszont direkt pihenőre küldtük a Mastodont az új dalok írása előtt. Nem is foglalkoztunk a zenekarral, ehelyett mindenki elfoglalta magát a különféle projektjeivel, és így tiszta fejjel kezdhettünk a nótaíráshoz, ami talán ennek köszönhetően nagyon könnyen ment: pár nap alatt, mondhatni, kiszakadtak belőlünk a dalok. Abból a szempontból egyébként talán lehet progresszívnek nevezni ezeket is, hogy jó bonyolult témákat hoztunk össze bennük, amelyeket eljátszani kihívás, de a dalstruktúrák letisztultabbak lettek, és maguk a dalok is jóval rövidebbek, mint a Crack The Skye témái. Olyanok, mint valami energiabomba.
MN: Említetted a különféle projekteket. Arról mindenki tud, hogy Brent több zenekart is összehozott már, de állítólag neked is van valami érdekes új bandád.
BK: Brentnek jó pár zenekara van teljesen különböző műfajokban, plusz köze volt a Jonah Hex című film zenéjéhez is, én pedig egy Primate nevű csapatban zenélek, már amikor ráérek a Mastodon mellett. A Brutal Truth frontembere, Kevin Sharp énekel benne, és természetesen grindcore-t játszunk. Old school grindcore-t, tehát nem ilyen modern hülyeséget, amit manapság grindcore-nak csúfolnak.
MN: Nemrég megjelentettetek egy Deathbound című, régebben felvett dalt - ehhez egy elég atipikus, vicces és szürreális videót készítettetek Muppet Show-szerű figurákkal.
BK: Nem akartunk úgynevezett komoly, mély mondanivalóval bíró videót készíteni, olyanokkal tele van a padlás - mi is csináltunk már néhányat, és senkit sem érdekelt volna, ha a Deathboundhoz, ami amúgy is egyfajta ajándék, ilyesfajta klipet készítünk. Erre a videóra viszont mindenki felkapja a fejét, annyira infantilis, és remekül példázza, hogy noha a zenélést és a Mastodont nagyon komolyan vesszük, valahol mégis megmaradtunk négy nagyra nőtt hülye gyereknek.
MN: A Mastodon underground klubzenekarként indult, de sikerült feltornásznotok magatokat a rockzenei elitbe, ráadásul nem túl könnyen emészthető zenével. Mi a titkotok?
BK: Nagyon egyszerű: a kemény munka.
MN: Dale Crover a Melvinsből is ennyit mondott csupán, amikor őt faggattam erről.
BK: És teljesen igaza van. Ráadásul persze szerencsésnek is kell lenned, hogy jó időben légy a jó helyen, hiszen kismillió zenekar van a világon. Én élvezem a zenélést, még a vele járó szívásokat is, de annak például nem nagyon örülnék, ha a kölykeim felnőve rockzenészek szeretnének lenni - és hogyha így lesz, biztosan el fogok velük beszélgetni a szakma árnyoldalairól is. A Mastodont talán sokan irigylik az elért sikerek miatt, de hidd el, mi is nagyon keményen megszenvedtünk minden egyes előrelépésért.
