Magyar Narancs: Honnan jött az éjjeliőr és a három kívánságot teljesítő tündér ötlete?
Dominique Abel: A sztorit egy kamasz lányról szedtem; titokban megszülte a gyerekét, majd elmenekült. Egy szállodai portás talált rá a csecsemőre, de a világért sem akartunk moralizálni a gyermeküket elhagyó nőkről.
MN: Filmjeikben pedig megszokott a szolidaritás az elesettekkel.
DA: A különbözőségek szépségét keressük, amikor afrikai bevándorlókat vagy munkanélkülieket szerepeltetünk. Megfigyeltem, hogy az emberek akkor válnak igazán emberivé, amikor elvesztik a kontrollt, azaz kilépnek a saját skatulyáikból, és Pierrot-ként kezdenek viselkedni. Elesettekké, esendőkké lesznek. Más legelő jut nekik, mint a "normálisoknak". Nem úgy öltöznek, nem úgy néznek ki, mint a retusált fotókon és reklámokon ábrázolt steril figurák. Az ilyen emberek túl lassúnak, improduktívnak érzik magukat egy olyan világban, ahol a többség elharapja a nyelvét a nagy sietségben, vagy ahol ügyesnek, szépnek, okosnak kell lenni, máskülönben kirekesztenek. Az emberi tökéletlenség a legtökéletesebb találmány.
MN: Színpadi bohócokból lettek filmesek. Milyen műfajok, rendezők hatására?
DA: A kortársak közül Kaurismäki képi világát vagy a képregényhősöket, illetve a múltból Jacques Tatit, Buster Keatont, de mindenki előtt Charlie Chaplint említhetném. Tati realizmusimádata hiányzik belőlünk, mi közelebb állunk a költészethez, a meséhez, ily módon Chaplinhez. Nálunk nem a valóság számít, a dolgok hihetővé tételét tartjuk művészi erénynek: clownnak születtünk. Víziónk az életről a nevetés, a humor, ha mégoly mély vagy nyers problémák is érintenek meg minket, mint az elhagyottság, a magány, a társkeresés, a különcség.
MN: Hogyan találtak egymásra Fiona Gordonnal?
DA: Jacques Lecoq párizsi színházegyetemén. A fizikai színháztól katapultáltunk. Fiona Kanadából érkezett, én Brüsszelből. Eleinte alig volt közöttünk színpadi kapcsolat, majd az iskola elvégzése után ültünk a járdán, és töprengtünk, hogy mihez kezdjünk. Költözzünk Brüsszelbe, mondtam, ott valamivel olcsóbb az élet, és nagyobb tere van a bohóclétnek. Megalakítottuk hát a komikus duónkat Dom és Fiona néven. Négy előadással jártuk a világot hosszú évekig. Huszonöt ország, kétezer fellépés van mögöttünk.
MN: Belefáradtak a turnékba, azért váltottak?
DA: Már a színpadon tettünk néhány bátortalan filmes kísérletet, amelyek nem túl jól sültek el. Némafilmrészletekre rögtönöztünk, időnként becipeltünk a színpadra régi kamerákat. Aztán kezdtük megörökíteni az előadásainkat. Közben jött meg az étvágyunk.
MN: Burleszkműsorszámok sorozataként értelmezik a mozit. Naivak, éretlenek, különcök szaladgálnak, futkosnak egymás elől, egymás után. A folyamatos mozgás az alapkulcs mindehhez?
DA: Az előző filmünkre, a Rumbára az esés és a feltápászkodás jellemző. A tündér a véget nem érő futás filmje, a soha be nem fejeződő úté, nem tudjuk, hol kezdődik, hol végződik. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy léteznek-e tündérek vagy sem. A képzeletünkre van bízva.
MN: Bruno Romyval játékfilmes színész-író-rendező hármast alkotnak. Hogy tudnak kijönni egymással?
DA: Valóban, az "édes hármas" több konfliktust hordoz és türelmet követel, mint kettesben. Mellesleg a következő filmünket Fionával kettesben csináljuk.
A tündérAz ilyen messziről jött, fura szerzetekkel operáló filmekben a távoli idegenek általában űrlényként pozicionálják magukat; e kísérlet viszont nem csak ebben kíván eltérni a divattól. Domnak, a hotel mélabús, mezítláb lófráló, amolyan mozgóképesen szerencsétlen portásának életét megváltoztató Fiona például nem fiatal és nem is a legszebb tündér, aki valaha megjelent filmvásznon - ám teljesít három kívánságot. S ez még hagyján, hiszen előbb ragaszkodás, majd szerelem lesz az együttműködésükből, mi más is eshetne velük Le Havre valóban meseszerűnek tűnő városában, a mágikus kisrealizmus ege alatt. A romantikát persze nem kell komolyan venni - a mozi már-már kínosan ügyel az alaposan kidekázott könnyedségére, a csetlés-botlások, hol bájos, hol elkoptatott poénok előtt vagy mögött szaladgáló főhősök vézna alakja azért szép lassan mégis megtelik élettel - először a szó átvitt, majd gyakorlati életében is. Csakhogy a hasonló indíttatású rohangászásnak már oly izmos hagyománya van az európai filmekben, hogy csak filmidő kérdése, mikor veszi át az eredetiség helyét a szalonnosztalgia. Nos, nem a végén. E kevés beszédű, vékonyka történet színpadon egészen biztosan megállná a helyét, rövidfilmként úgyszintén - ám ahhoz, hogy játékfilmként is működjön, kétségtelenül több kellene valamivel. Forgalmazza a Mozinet |
