Fantasymelléklet

Orkok és szandálok

Fantasyfilmek

Film

A csodákkal és valószínűtlenül is ismerős lényekkel telerakott darabok a mozizás kezdetei óta szögezik székbe a nézőket. Még akkor is, ha e műfajnak sokáig nem volt valami nagy becsülete.

A film maga is mágia, s a varázslata jórészt a fantázia műve - az a legkevesebb, hogy a legkorábbi kísérletek óta költenek a vászonra fantasztikus álomvilágokat. Gyakorta idézik fel, hogy a filmtörténet egyik legelső darabja, a Méliés-féle Utazás a Holdra is telivér fantasy. Nem is véletlen, hogy ennek a csodás, korai periódusnak, a lo-fi celluloid-boszorkánykonyha idejének állít emléket Scorsese tavalyi, nagy sikerű Hugo című filmje, mely maga is gazdagon merít a fantasyfilmek eszköztárából (bár a szó voltaképpeni értelmében nem is tartalmaz semmi fantasztikumot). A fantasyfilm e korai, szabadon szárnyaló aranykora után jóval kevesebb teret kapott a képzelet és a fantasztikum - leszámítva persze a sötét varázslat, a gonosz mágia és a még gonoszabb alakváltó teremtmények burjánzását. Nosferatuk és farkasemberek képviselték a szupernaturalizmus kötelező részét - a szelídebb, de legalábbis kevésbé véres meséknek csekély szerep jutott - a látszólag realisztikusabb (de valójában csak másként meseszerű) melodrámák, vígjátékok és film noirok között. Ráadásul a fantasyfilm még talán a többi műfajnál is jobban kiszolgáltatott a jól kidolgozott irodalmi nyersanyagnak - sőt, sokszor az efféle filmek megítélése is függött attól, milyen becsben tartja az aktuális kor a potenciális nyersanyagokat. Ez a szimbiotikus viszony persze ellenkező irányú hatásokat is sugall. Az utóbbi évtizedek Tolkien-reneszánsza és újsütetű Harry Potter-kultusza például lehetségessé és egyben szükségessé is tette, hogy tehetséges, érdemdús alkotók, jelentős összegek beruházása árán, látványos, emlékezetes és feltűnően sikeres (ami korántsem jelenti azt, hogy hibátlan) filmeket készítsenek. Ezek közül számos rögtön kultuszfilmmé avanzsált (ami tudjuk: minden, csak nem esztétikai kategória).

 


S hogy két lábbal a földön maradjunk: a fantasyfilmek nyersanyaga korántsem mindig (akár "magas") irodalom. Lassan ugyanilyen gyakori (pláne bizonyos alműfajokban, mint a steampunk fantasy) a képregény-adaptáció. Nos, a korábban színtiszta, kamaszbutító trashnak bélyegzett füzetek ázsiója is alaposan felszaladt - ami magától értetődően hajtotta fel a belőlük készült filmek iránti érdeklődést is. Amit aztán vagy kielégítenek, vagy nem - annyi biztos, hogy a határesetnek tekintett Wild Wild Westet vagy éppen A szövetség (szegény Sean Connery eddigi utolsó filmje) képregényként még viszonylag jól mutató fantasyhős-orgiáját csak a vacsora utáni bágyadtság kipihenésére ajánlják az életmód-tanácsadók s a filmítészek.

 

Műfaj, gyere, mesélj!

Miután a fantasyfilm műfaji határait éppoly nehéz meghúzni, mint a neki nyersanyagot szolgáltató irodalmi és képregényszerű alkotásokét, így annál nagyobb örömet okoz elmerülni a rokon zsánerekkel alkotott termékeny vagy terméketlen hibridek és az egymással is gátlástalanul vegyülő szubműfajok burjánzásában. Az alaptípusok szerencsére adottak. A kék sarokban a kardozást némi varázslással, az izmokat gömbölyű (vagy a vicc kedvéért szintén szálkás) női idomokkal vegyítő, egyenesen tévéadaptációra termett, trash-elemekben gazdag darabok (nem hiszem, hogy ne ugrott volna be olvasóink zömének A vadak ura). A piros sarokban a kellő mélységben bemutatott karakterek sokasága és a nagy ívű (vagy legalábbis nagystílű) meseszövésre épülő epikus fantasyk.

Vezérfonalunk lehet a kiválasztott, természetesen rendszerint fantasztikus idősík is - legyen szó a történelem kezdeteiről (mint a Conan, a barbárban), egy elképzelt középkorról (mint A gyűrűk urában), illetve egy retrofuturista stílben elképzelt közelmúltról (itt játszódik a legtöbb steampunk fantasy). Vagy éppen a jelent keresztül-kasul átszövő misztikus, varázsos idősíkokról: ez bizony a Harry Potter-filmek osztálya - de a legtöbb kortárs, paráztatós helyett inkább meseszerű vámpíros-vérfarkasos családregény-adaptációké is.

S akkor még nem beszéltünk arról a dimenzióról, mely a fantasy és látszólag távoli (mert inkább futurisztikusnak, mint nosztalgikusnak tűnő) rokona, a sci-fi hibridizációja révén keletkezik. George Lucas a Csillagok háborúja eposszal megteremtette a fantasyk klasszikus, képzeletgazdag mesevilágának és a tudományos-fantasztikus filmek toposzainak egy olyan kevercsét, amelyben tökéletesen megférnek egymás mellett beszélő robotok, megszokottan antropomorf űrlények, továbbá varázspálcájukkal (bocsánat: fénykardjukkal) egymás ellen harcoló jó és gonosz varázslók (jedik és sith lovagok). Lucas vetése nyomán egész zsánerbokor nőtt ki - kiemelhetjük például a Támadás a Krull bolygó ellen című, egykor nálunk is vetített érdemdús zsengét.

Általánosságban is elmondható, hogy a napjainkban is uralkodó fantasyfilmtrendek alapvető műfajait, tendenciáit és témakészletét (tiszteletre méltó elődök munkái nyomán) a hetvenes-nyolcvanas években teremtették meg. Még akkor is így van ez, ha korunk lánglelkű alkotói (akik közül azért rendre csak Peter Jackson meg Tim Burton bír az eszünkbe jutni) látszólag forradalmasították a műfajt - valójában persze jó érzékkel és jobb lehetőségekkel tökéletesítették az elődök munkáit. Mindez nem változtat azon, hogy mindannyian három évtizeddel ezelőtt született klasszikus fantasyfilmeken nőttünk fel, még ha ezek megítélését sokszor csak tisztes koruk javítja. Mert a Conan, a barbár széria filmjei és az ebből származó számtalan spin off és utánérzés (hogy csak a Brigitte Nielsennel forgatott, szintén Robert E. Howard-adaptáció Vörös Szonját említsük) sok tekintetben már akkor is megmosolyogtató (habár szemrevalóban gazdag!) matinédarabok voltak. Ám aki némi mágiával beütött kardozós-szandálos filmre vágyik, még mindig elő kell, hogy vegye a Schwarzenegger kar- és mellizmaival (és néha Grace Jones farizmaival) felturbózott Conant - ahogy persze kényszeresen meg kellett csinálni ennek remake-jét is. A másik, a tündérvilági vonal legemlékezetesebb kultfilmje a David Bowie által főszerepelt Fantasztikus labirintus, amire ma már nemcsak az amúgy érdemdús popikon, hanem a fiatal Jennifer Connelly fellépte miatt is jó szívvel emlékezhetünk. Ez bizony a gyermek- és gyermeklelkű közönség örök kedvence, amelyben mintha megelevenedne a nyolcvanas évek videoklipjeinek meleg és meghitt varázsvilága.

Mordori nyelvemlék

A kilencvenes években a mesére vágyók tekintete (alighanem kényszeresen) a feltámadt földtörténeti középkor felé fordult, de amint ismét leáldozott a dinoszauruszoknak, s a filmes tápláléklánc csúcsán kíméletlenül átvették helyüket a Jackson-féle Tolkien-adaptációk és a regényözönt lekövető végeérhetetlen Potter-filmfolyam. A számos Tolkien-rajongó fanyalgását kiváltó vélt és valós hibák dacára (azért A király visszatér kínzóan elnyújtott epikus lezárásáért járna némi kaloda!) a három Jackson-filmet e pillanatban lehetetlennek tűnik leverni saját műfajában. Maga a tréfás kedvű új-zélandi is csak a siker megismétlésében reménykedhet az új adaptációval, A hobbittal. Már a jól összeállított receptúra is árulkodó. Mindent átható, jól manifesztálódó gonoszság, a lángoló szem előtt ocsmány hernyóként araszoló orkseregek, varázsos és szörnyűséges teremtmények, önmaguk árnyékát átlépő hobbithéroszok, egymásnak feszülő jó és gonosz varázslók (a filmbéli Gandalf vs. Szarumán párviadal láttán nem lehet nem asszociálni a Csillagok háborújára...), szerelmes tündék, beszélő fapásztorok, hősies és gyenge emberhősök, no meg egy képi-nyelvi mémmé vált, kettős természetű bukott hobbit, Gollam. Olyan filmes legenda született, ami talán évtizedekig szolgál mintaként a leendő filmkészítők számára - és bármikor előhúzható családi programot kínál: mondjuk, hideg téli estékre. Az meg már csak a cikkíró hibája, hogy amióta először látta A gyűrűk ura: A két toronyt, nem tud szabadulni a gondolattól: Jackson valahogy csak megszerezhette a Várkonyi-féle Egri csillagok egy kópiáját!

A Harry Potter-adaptációk megvalósítása ehhez képest sokkal ellentmondásosabb és kvalitásaiban is ingadozó, amit csak részben magyaráz az irodalmi nyersanyag eltérő természete, a könyvek enyhén hullámzó színvonala (és a Tolkienétől azért még mindig jelentősen eltérő megítélése). No meg az a tény, hogy közben többször is változott a rendező személye (az utolsó négyet már a kismester David Yates jegyezte) - miközben mindannyiuk kezét kötötték a közös motívumok, figurák és a lecserélhetetlen főszereplők. Ennek dacára némelyikük viszonylag sikerrel abszolválta a feladatot - gondoljunk csak a mexikói Alfonso Cuarónra és az általa rendezett Harry Potter és az azkabani fogolyra. Ráadásul a Potter-filmekre Jackson Tolkien-adaptációihoz képest is halmozottan igaz, hogy alapvetően azoknál van esélye a sikerre, akiket amúgy is megfogott a regényözön sajátos meseszövése és fantáziavilága (bár nem zárjuk ki, hogy sokan éppen a film nyomán veszik kézbe a Rowling-köteteket).

E filmek kapcsán is meg kell emlékeznünk arról, hogy a fantasy-reneszánszhoz vastagon hozzájárult az okosan alkalmazható képi trükkök robbanásszerű fejlődése. Gondoljunk bármit is a csodák stilizált megjelenítéséről és az ebben rejlő (néha rendkívüli filmpoétikai megoldásokat szülő) kihívásról, a modern publikum leginkább csak abban hisz, amit mások már jó alaposan elképzeltek helyette.

A modern fantasy természetesen elképzelhetetlen a műfaji kalitkákba amúgy is nehezen besuszterolható, leginkább virtuózan ezek felett egyensúlyozó Tim Burton nélkül. Az Álmosvölgy legendájával, illetve a Charlie és a csokigyárral szépen ki is jelölte fantasyország végső határait: mind a sötét, mind a Pinocchio-mítosszal rokonságot mutató mesés próbatételes filmek terén korszakalkotó a munkája. (Valahogy pont a logikai-filozófiai fabuláktól sem mentes ősfantasy, az Alice Csodaországban adaptációja sikerült kevéssé.) Johnny Depp más tekintetben is alapfigura a modern fantázia- és képzeletfilm világában - a Karib-tenger kalózai által megteremtett habkönnyű és szórakoztató (a mélységet is csak a tengerben kereső) pirát-fantasy az ő retrofuturistán raszta karakterére épül.

S bár tudjuk, ha valamiről feltétlenül meg kell emlékeznünk, az a fentieknél jóval kevésbé sikerült dark fantasy hullám, ám legyen szó a Drakula-hagyományhoz sokkal erősebben kapcsolódó Van Helsingről vagy az Underworld-szériáról, nem is szólva az Alkonyat-sagáról - a fanyalgás (amúgy ebben a sorrendben erősödve) sosem maradt el. Ráadásul ez utóbbiak esetében - többé vagy kevésbé akciófilmesített formában - egészen ősrégi műfajok poroltatnak le, de sem az elnyújtott bosszúdrámák, sem a gimnazista sitcomok közhelyein nem lehet átlépni pusztán azzal az ürüggyel, hogy a főszereplők egymással versengő vámpírok és vérfarkasok. Az Alkonyat simogatható bundájú, animált werwolfjai láttán pedig joggal tépik saját szőrzetüket a Wolfen, az Üvöltés vagy a sikerrel reanimált Farkasember rajongói. Akkor már vegyük elő inkább a szintén mexikói Guillermo del Toro filmjeit: nemcsak A faun labirintusa, de a szintén a nevéhez fűződő Hellboy-filmek is fantáziadús és a maguk nemében ihletteli darabok. Sőt, a szerző még korai óriáscsótányos biohorrorzsengéjének, a Mimic: a Júdás-fajnak is örülni tud, még akkor is, ha a magyar címe, mint gyanítja, tényleg Prohászka Ottokártól származik.

Neked ajánljuk