Interjú

„Kommunista volt és gyomorfekélyes” - Nina Hoss színésznő

Film

Németország vezető színésznője holokauszt-túlélő zsidó bárénekesnőt játszik Christian Petzold új filmjében, a héten mozikba kerülő Phoenix bárban. A művésznőt Berlinben értük el telefonon.

Magyar Narancs: Gyakori esetnek számított a Harmadik Birodalomban, hogy a vegyes házasságok árja tagja feladta zsidó származású házastársát?

Nina Hoss: Volt, hogy az illetőnek nem volt más választása, mert a Gestapo máskülönben mindkettejüket elvitte volna, de voltak persze másféle megfontolások is, szóval, amennyire utánaolvastam a dolognak, elég gyakran megesett az ilyesmi. Azt hiszem, elég jól informált vagyok a holokausztot illetően, 10 éves lehettem, amikor az iskolai latintanáromtól először hallottam a történtekről. Minden osztálynak meg kellett látogatnia valamelyik koncentrációs tábort; délnémet lévén, mi Dachauba mentünk. Otthon, családi történeteket viszont nemigen hallottam. Az egyik nagyapám kommunista volt és gyomorfekélyes; mindkettő veszélyesnek számított akkoriban. Az orvosi papírok végül megóvták a fronttól. A másik nagyapám harcolt a hadseregben, tőle főként háborús történeteket hallottam, de zsidó családokkal egyik ág sem volt kapcsolatban. Én sem nagyon ismerek zsidókat, bár most, hogy belegondolok, az egyik közeli barátom zsidó. Inkább svájci zsidókat ismerek, mintsem németeket. De látja, mennyire nem számít ez! Nem tartom számon senkinek a származását vagy a vallását. A legfontosabb élményem egyébként a felkészülés során Claude Lanzmann (interjúnk vele itt) Soah című filmje volt.

false

MN: Melyik pillanat ragadta meg leginkább Lanzmann monumentális filmjéből?

NH: Amikor az egyik interjúalany arról beszél, hogy saját szemével látta, mi minden szörnyűség történik a varsói gettó lakóival, és utána beszámolt minderről a briteknek. Ahogy beszélt, láttam a szemében, hogy örökre elveszítette a hitét az embertársaiban. Vagy a zsidó fodrász, aki kezdetben nagyon is magabiztosan nyilatkozik, mint aki elrendezte magában a történteket, mígnem odáig ér az emlékezésben, hogy neki kellett azoknak a haját levágnia, akiket utána a gázkamrába küldtek. Még ekkor is nagyon összeszedett, sorolja a tényeket, hogy hányan voltak egy sorban és így tovább. És akkor elérkezik oda, hogy egyszer csak meglátja a hajvágásra várók között a saját családtagjait. Látszik rajta, hogy folytatná a tényszerű felsorolást, de itt elakad a szava ennek az addig nagyhangú, magabiztos embernek. Ez a csönd volt a tanítómesterem. Eltűnik a határozottság, a magabiztosság a hangjából, és marad egy ember. Ennél többet nem is kellett tudnom arról a traumáról, amit nekem is el kellett játszanom.

false

MN: A film főhőse, mielőtt megjárta a koncentrációs tábort, bárénekesnő volt, talán ezért is kerül szóba a kor népszerű énekesnője, a nácik kedvenc dalos pacsirtája, Zarah Leander is. Hogy áll ma Leander megítélése?

NH: Ő volt a nagymamám kedvenc énekesnője, hatalmas sztár a régi időkben. Szóval, Leander-rajongó családba születtem, és mivel kislánykoromban még adta a filmjeit a tévé, láttam közülük jó néhányat. De nem Leander járt a fejemben, sokkal inkább Marlene Dietrich A Kék angyalból. Az a haláltánc, amit a húszas évek Berlinjében a kitörni készülő vulkán tetején jártak a németek. Sebastian Haffner könyvében, az Egy német történetében csodálkoztam rá először, hogy ez a buja világ hogyan változott szinte egyik pillanatról a másikra valami szörnyűséggé. Haffner visszaemlékezik egy epizódra, amikor fiatal joggyakornokként hirtelen igazolnia kell az egyik feljebbvalója előtt, hogy nem zsidó. És amikor így tesz, úgy érzi, máris kollaboránssá vált. De sokat járt a fejemben Lotte Lenya is, mivel a filmbeli barátnők közül Lene nagyon is lenyai alkat, míg az én figurámban nincs politikai érdeklődés. De talán épp ebben hasonlít Zarah Leanderre; őt úgyszintén hidegen hagyta a politika, igaz, ez is lett a veszte, nem érdekelte, kinek játszik, kinek énekel. Ma már nem adják a filmjeit a tévék, nem szerepel a köztudatban. Úgy, mint Riefenstahl, biztosan nem. Kikopott a köztudatból, megszűnt létezni. Talán a kollaboráns lenne rá a megfelelő kategória.

MN: Nemrég Hedda Gablert játszotta színpadon. Meg lehet találni a humort Ibsenben?

NH: Azt hiszem, nekünk sikerült. Hedda Gabler egy kis terrorista. Nem is kicsi. Gyáva alak, abban az értelemben legalábbis, hogy ő maga képtelen a változásra. Ki nem állhatja a polgári középszert, ami körülveszi, és ezért legszívesebben mindent felégetne maga körül. Még az öngyilkosságot is szépnek találja, romantikus tettnek, bátor állásfoglalásnak. Egy ilyen nőalakban nagyon is ott a humor lehetősége. Sikerült is megnevettetnünk a közönségünket.

false

MN: Egy kis Hedda önben is van?

NH: Hedda energiája imponál, a frusztrációját értem, de nem, engem nem úgy neveltek, hogy más irányítsa az életemet. Nagyon is felelős vagyok a saját életemért, minden döntésemért. Ez pedig aligha jellemző Heddára.

Neked ajánljuk