Film

Kongó King

Nikolaj Arcel: A setét torony

  • - köves -
  • 2017. szeptember 10.

Film

Van egy rossz hírünk: nemcsak férfi és nő nem érthetik meg egymást, de a Jó és a Gonosz sem. Stephen King szerint – az ő írói találmánya a tornyok e legsetétebbike – azért nem, mert mindkettő mást akar.

De nem úgy, ahogy azt kollégája, Frederick Karinthy levezette: az egy másfajta film lenne, valószínűleg torony sem lenne benne, de ebben van, nem is kicsi. Tehát: a Gonosz lerombolná a tornyot, a Jó viszont megvédené, ebben rejlik az örök konfliktus. Hogy mit akar pontosan a torony, az e toronyról szóló filmből csak hellyel-közzel derül ki, egy dolog tűnik csak biztosnak, a torony állni akar, de ez is inkább csak általános tapasztalat, a tornyok már csak ilyenek. De a Gonosznak, akit Matthew McConaughey alakít, más elképzelései vannak. McConaughey kifinomult gonosz, a hangját sem emeli fel, az ordibálás amolyan újgonosz dolog, ő viszont a régi iskola embere: már az oviban is a fekete volt a jele, azóta sem viselt mást, csak feketét feketével. Ami a milánói fashion weeken jól mutat, az Stephen Kingnél rettegést kelt, félik is őt az összes világokban. Könnyű elveszni az ilyen nagyszabású, bonyolult rendszert alkotó univerzumokban, nem árt, ha átvesszük, mit tudunk: van egy magas építmény valahol, amit egy feketébe öltözött manus nem néz jó szemmel. Nehéz ezt követni, és egyre nehezebb lesz, mert egy gyerek is kerül a történetbe, egy különleges gyerek, aki – épp azért, mert különleges – nélkülözhetetlen a Gonosz terveihez, és jól megy a feketéhez. Ugye, megvan, mi volt a gonosz terve? És ez még nem minden, a különleges gyermeket meg kell védeni, kell tehát még valaki ebbe a már így is túlzsúfolt (torony + gonosz + gyerek) sztoriba. Jöjjön hát Idris Elba, a nemes anyagból készült cowboy azzal a díjnyertes, meggyötört ábrázatával, ami minden tornyos filmben jól jön. Elba pisztolyhőse ugyanabba az oviba járt, mint McConaughey gonosza, csak más csoportba: az ő jele Clint Eastwood volt, aminél nincs menőbb jel, nagyon is érthető, miért pikkel rá a fekete ember. Sokan épp ezért kárhoztatják a filmet, hogy Stephen King műfajokkal zsonglőrködő, sok ezer oldalas regénysorozatából ennyi maradt csupán: egy fiú, egy feketét viselő hipszter, egy fáradtan néző angol meg egy torony. Pedig lehetett volna ezt még egyszerűsíteni, a dánok (a rendező mellett a forgatókönyvíró is dolgozott már Mads Mikkelsennel) amúgy is jól értenek a letisztult terekhez. Simán kihagyhatták volna a tornyot, a fiút és még legalább két szereplőt.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.