Kortárs tánc és véres gettó

Budapesti Építészeti Filmnapok

  • Smiló Dávid
  • 2012. április 28.

Film

Naponta hőbörög, hogy mit építettek már megint a Kálvin térre? Mégse ment el a KÉK filmnapjaira? Kapitális hiba. Elmondjuk röviden, miért.

Nem most fogjuk feltárni az okokat és megnevezni a bűnösöket, de sajnos azzal szembe kell néznünk, hogy a magyar iskolákban nem sok használható ismeretet szerzünk a kortárs vizuális kultúráról. Ennek köszönhetően az építészet eleve öles lépéshátrányból indul, amely hátrány folyamatos és leküzdendő teherként nyomja mind az építészek és urbanisták, mind pedig a szakmán kívüliek vállát. Azonban egyre több lehetőség nyílik - egyelőre és legalább - a budapestiek számára, hogy behozzák a lemaradásukat, és tájékozódjanak arról, ami folyamatosan körülveszi őket: az építészetről. Az egyik ilyen alkalom a négy éve útjára indított Budapesti Építészeti Filmnapok. A vállaltan a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál által inspirált szemlén a résztvevők betekintést kaphattak azokba az elmúlt években megjelent játék- és dokumentumfilmekbe, amelyek valamilyen módon megpróbálták feldolgozni az építészet, a város és az ahhoz kapcsolódó városi lét messze vezető és tágítható fogalmait.

Feszegetni a társadalom, a politika, a kultúra és az építészet kapcsolatát különösen időszerű egy olyan Budapesten, ahol egyik napról a másikra reppennek fel hírek "plázahidakról", Rubik-kocka formájú nemzeti kegyhelyről vagy monumentális múzeumi negyedről. Ezen feszegetéshez a legalkalmasabb szerszám alighanem a film, amely történetisége és - akár hatásvadász - képi fordulatai segítségével könnyen teszi érthetővé, de legalábbis érthetőbbé azokat a folyamatokat, amelyek városainkat, és azon keresztül a városlakók életét, az életünket alakítják. Bár az idei filmnapok javarészt dokumentumfilmekkel szolgáltak, bővelkedtünk akciódús fordulatokban és könnyfacsaró tragédiákban, mozgásban és dinamikában.

Az idei nyitóblokk a táncművészetet és az épített tereket hozta egy kalap alá. A Gyönyör című filmben a kiállítótérként sokak által kritizált, gyakran a kulissza vádját is kiérdemlő bilbaói Guggenheim Múzeum óriás íveit használták a táncosok, akik kötélre függesztve lengték körbe a hatalmas épületet. A blokk másik, Sasha Waltz által jegyzett filmjében a karakterében teljesen eltérő, David Chipperfield által felújított berlini Neues Museum terei teltek meg tánccal. A két film a bennük megjelenő "háttérépületekkel" jól reprezentálta a kortárs múzeumépítészet problematikáját, miszerint a művészet bemutatására hivatott épület gyakran vetekszik a benne megjelenő, az adott múzeumi térre komponált alkotással, és könnyen elvész a határ a kiállított mű és a kiállítótér között.

A filmnapokon természetesen idén is jelen volt az örök sláger, a modern építészet. A film kedveli az olyan tragikus fordulatokkal teli mesét, mint amilyen a valaha tündöklő, majd megbukó, de életünkre és építészetünkre mai napig hatással lévő modern építészeté. A lakótelepek hosszú sorát könnyű fikázni, fontos azonban, hogy a modernnel szemben felmerülő kritikák ne legyenek olyan kizárólagosak és szigorúak, mint amilyen maga a modernizmus volt, mert így könnyen sikkadhatnak el a valódi problémák. Ezt az amerikai St. Louis városában található, 1954-ben épült és 1972-ben már fel is robbantott lakótelep (lásd képünkön) sorsát bemutató dokumentumfilm bizonyította. A Pruitt-Igoe lakótelepet körüllengő építészeti mítosz a filmes oknyomozásnak, valamint a valaha ott élők beszámolóinak köszönhetően lassan eloszlik, és fény derül azokra a politikai, szociális, a faji szegregáció kérdését feszegető problémákra, amelyek a valódi kiváltó okai voltak annak, hogy a szegény ember lakosztályaként emlegetett kezdeményezés végül véres gettóvá változott. Hasonló mumusról rántotta le a leplet a Gruen-hatás, amely a bevásárlóközpontok létrejöttéről mesélt, és mutatta be azokat a naiv szándékokat, amelyek Victor Gruen bécsi építészt vezérelték, amikor amerikai külvárosokba álmodta az európai térstruktúrákat megidéző shopping mallokat.

Az építészportrék közül a Budapesten is több tervvel büszkélkedő Sir Norman Foster pályaképe mellett a Hella Jongerius: Kortárs archetípusokat és az Eames: Az építész és a festőt mutatták be. Kötelező kör, de hát valóban megunhatatlan téma a kiürülő, elhagyott városok története, akárcsak az extrém helyek - például a több négyzetkilométer kiterjedésű olajváros a Kaszpi-tenger közepén. A program válogatása során nagy hangsúly került arra, hogy olyan, friss filmek kerüljenek a közönség elé, amelyek Magyarországon korlátozottan vagy sehogyan sem érhetőek el. A szervezők felvették a kapcsolatot a kevés európai filmfesztivállal, valamint létrehozták a Central European Architecture Film Exchange-et, aminek keretében közép-európai szervezetek között indult meg az építészeti filmek cseréje. Természetesen a program idén sem állt meg pusztán a filmek vetítésénél. Egy beszélgetés erejéig vendég volt a Rotterdami Építészeti Filmfesztivál főszervezője, Jord den Hollander, akinek legújabb, a diplomácia és az építészet kapcsolatát feltáró munkáját vetítették. Megrendezték a mindig népszerű városi sétát is: idén azokat a budapesti helyeket járhatták be a résztvevők, ahol valamilyen filmet forgattak. Külön programként jelent meg a Short Shots Budapest pályázat, amely az itthoni szerzőket buzdította olyan kisfilmek készítésére, amelyek reflektálnak napjaink épített környezetére és a városi tájra. Összesen 53 pályamű érkezett be, ebből 15-öt rendeztek össze egy önálló blokká. A szervezők azt várják, hogy jövőre még több - és még jobban az építészetre koncentráló - magyar film készül.

Kortárs Építészeti Központ, Kino, március 29.-április 1.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.