John Cusack: A stúdió szerette volna, ha Amerikában forgatunk, én magam pedig úgy éreztem, hogy ami érdekes volt a könyvben, annak tulajdonképpen semmi köze nincsen Angliához, arról nem beszélve, hogy Chicagóban minden helyet ismerek. Tudtam, hol kell lennie a lemezboltnak, milyenek a lányok, akikről beszél, és hogy az ilyen alakok, mint Rob, Dick és Barry, hova járnak arrafelé. Mivel Hornby is beleegyezett, végképp semmi akadályát nem láttuk. Végül soha nem találkoztam vele, de hallottam, hogy örült neki, hogy mi csináljuk meg, és a biztonság kedvéért felhívtam, hogy tényleg nem zavarja-e, ha áttesszük a cselekményt.
MN: Nekem úgy rémlik, a vége is más lett.
JC: Szerintem nagyon is hasonló a két befejezés. A könyvben a klubban kéri meg a kezét, ahol a bulit tartják, de a lány akkor sem mond igent, csak nagyon jól érzik magukat, és ezzel van vége. A filmnek is. Ott mégis az az érzése az embernek, hogy akkor örökre együtt fognak maradni, de ez csak a médium miatt van így.
MN: Volt vita a zeneválogatásnál?
JC: Na igen, akkor hirtelen mindenki olyan lett, mint ezek a srácok a filmben, meg voltak győződve, hogy csak ők tudhatják, melyik szám pontosan hova illik. Bár én közel sem vagyok akkora fanatikus, mint Rob, de a popzenét alapvetően én is úgy élem meg, mint ő. Sokszor továbbvisz egyik hangulatból a másikba, sok emlékem kötődik különböző számokhoz.
MN: A könyv sokak szerint azt az életérzést adja vissza, hogy milyen harmincas férfinak lenni a kilencvenes évek elején.
JC: Inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés férfit ismerek, akinek ne lenne valamennyire is ismerős a helyzet. Legtöbbünknél eljön az a pont, hogy belátjuk, már nincs értelme mindig új lánnyal kezdeni, akárhányszor elmúlik az első hónapok varázsa.
MN: Azért csapott fel producernek, hogy több beleszólása legyen abba, hogy mi folyik, vagy pedig hogy a saját dolgaiba ne legyen másnak beleszólása?
JC: Is-is, alapvetően lehetőséget akartam biztosítani a színészeknek, hogy nyugodtan dolgozhassanak, hogy ne álljon ott a hátuk mögött folyton valaki, aki sietteti őket a határidők miatt, akkor is, ha nem muszáj.
MN: Közelebbi családtagjai közül mindenki színész, ebben a filmjében például két nővére és az édesapja is szerepelt. Meglepődött, amikor a chicagói filmkritikusok nemrég életműdíjjal tüntették ki az egész családot az eddigi filmes és színházi teljesítményükért?
JC: Hát igen, elég fura volt. De jó volt egy ilyen családban felnőni. Nem mondom, hogy a családi vacsoráknál Shakespeare-ről beszélgettünk vagy ilyesmi, inkább az idiotikushoz közelített a hangulat, ha jól emlékszem.
Nagy Elisabeth
(Berlin)
(Fordította: Orosz Ágnes)
