Film

Lány kilenc parókával

Film

Ha kilenc életünk van, mint a macskának, akkor nem öl meg a rák 21 évesen? Talán nem, talán könnyebb kilenc kitalált énnel végigvinni a mellhártyarákot, a kemót és a sugárkezelést, talán könnyebb remélni, hogy a kilencből egy megmarad. Valahogy így néz ki Marc Rothemund drámája, amely önmagában nem lenne megrázó, csupán azzal a háttértörténettel, amit idéz: Sophie Van Der Stap könyvét, amelyet saját betegségéről és küzdelméről írt.

A történet nagyon is mindennapi, egyszerű és a legkevésbé sem túldramatizált: Sophie-nál, az életvidám egyetemistánál némi köhögés után a rák egy szokatlan és makacs fajtáját diagnosztizálják. Szerető család, mindig kitartó barátok, némi szerelem, minden megvan az idillből, ami kitart természetesen a rosszban is. A kórház nyugodt, szép és szinte kellemes, persze Hamburg a civilizált Nyugat terméke. Sophie végigvezet minket egyévi küzdelmen, amelynek kulcsmozzanata, hogy haja leborotválása után a különböző parókákban találja meg a továbbélés lehetőségeit. Nincs túlerőltetve a folytonos identitáscsere, és a szereplők sem mennek át hatalmas dilemmákon: mindenki elég egysíkú és fegyelmezetten mindennapi (sajnos a színészi játék is). De a hétköznapiság a legnagyobb előny, a végeredmény nem lesz giccses, se romantikus, se hatásvadász. Azonban a film eleji fojtott feszültség, amelyet ez az egyszerűségbe és rendezettségbe vetett képi és rendezői világ igazán jól tudna erősíteni, hamar elsikkad. A baj valahol ott van, hogy mindenki tökéletesen, az elvárásoknak abszolút megfelelően viselkedik ebben a szituációban. Még a rák is.

Forgalmazza az MTVA

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.