A Gyulai Shakespeare Fesztivál egyik vendégjátéka a dél-koreai Yohangza Theatre Company Szentivánéji álom című előadása volt. A társulat minden előadásában keveri a keleti, tradicionális, mitikus folklórt a nyugati színházi hagyományokkal; repertoárjukon szerepel többek között a Vízkereszt, vagy amit akartok, a Hamlet, a Macbethen alapuló bemutató vagy Ibsen Peer Gyntje. A fesztiváldíjas, nyolc éve a világot járó Szentivánéji álom bár Shakespeare szövegét használja, mégis erősen át van formálva: az eredetiből csak a tündérkirálypár és a négy szerelmes története szerepel benne. Ám a tündérek királya helyett a szellemek királynője a főszereplő, aki megbünteti férjét hűtlenségéért, a szellemek pedig dokkabik, a koreai folklór egyszerre vicces és félelmetes lényei; földi halandók helyett pedig a négy égtáj csillagai a bonyodalmakba keveredő szerelmesek.
*
Magyar Narancs: Amikor megalapította a társulatot, miért döntött úgy, hogy interkulturális színházat fog csinálni?
Yang Jung-Ung: Azt gondolom, a színháznak kell lennie azon eszközök egyikének, amelyek segítségével lebonthatjuk a falat a keleti és a nyugati kultúra között: hogy meghallgassuk, befogadhassuk egymás gondolatait, és megértsük a másikat. A színház eleve a kommunikáció egyik formája; a színpad az a helyszín, ahol az alkotók - a rendező és az előadók - kommunikálnak a közönséggel. Azzal, hogy keverjük a keleti és a nyugati stílust, folyamatosan ennek az interakciónak a lehetséges formáit keressük; nemcsak azt akarjuk, hogy a közönség találkozzon a keleti tradíciókkal, hanem azt is, hogy mi is kapcsolatba kerüljünk a nyugati kultúrával: a klasszikus, világhírű szerzőkkel vagy a közönség révén újabb és újabb kultúrákkal.
MN: Hogyan hatnak önökre az újabb és újabb országok közönségei?
YJU: Noha az ilyen találkozások nagyon rövidek, ilyenkor mégis azt érezzük, hogy minden közönség újabb és újabb, más és más, de mindig pozitív energiákat ad nekünk. Épp ettől lesz számunkra is kihívás új helyeken játszani az előadásainkat.
MN: Mi a kapcsolat a klasszikus európai szerzők és a koreai kultúra közt?
YJU: Shakespeare történetei univerzálisak, túlmutatnak a kultúrákon, történelmen és rasszokon. Nincs szükség arra, hogy energiát fektessünk a kapcsolódási pontok keresésébe: elég ránézni a drámáira, hogy észrevegyük őket. A szerelmi történetek például minden kultúrában egyformák, sokszor észre sem lehet venni, hogy melyik származik Keletről és melyik Nyugatról.
MN: Az ön színházában a szöveggel egyenrangú a tánc, a mozgás. A szavaknak többnyire van konkrét, legtöbbször egyértelmű jelentésük - ugyanez igaz a mozgásra is?
YJU: A testbeszéd, azaz a mozgás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kifejezd magad; ez is a kommunikáció egyik formája. De a táncnak, a test mozgásának nem csak egy darab egyértelmű jelentése van. A tánc hasonlít a költészethez: a test mozgását is annyiféleképpen lehet "olvasni", ahányféleképpen a képzeletre hathat egy metafora. A testbeszédet az előadásainkban nem lehet egy az egyben "lefordítani", mindazonáltal van, hogy szimbólumokat használunk. A Szentivánéji álom Dudurijának (az előadásban Puck megfelelője egy szellem ikerpár, Duduri volt - K. B.) bizonyos mozdulatai például a tradicionális koreai színház koboldjainak mozgását szimbolizálják. És használunk olyan mozgásokat, amelyeket a mindennapi életben is gyakran látunk: ezek a közönséggel való kommunikációt szolgálják.
MN: Más dél-koreai társulatokra is enynyire jellemző a mozgás használata?
YJU: A kortárs koreai színház nem használ több mozgást, mint a nyugati. Ugyanakkor a Szentivánéji álom nem mentes az olyan mozdulatoktól, amelyek korábban jellemzőbbek voltak a koreai színházra; ezekre támaszkodva próbáljuk létrehozni a mi saját, újszerű és modern színházunkat.
MN: Magyarországon újdonságként hatnak mind a jelmezek, arcfestések, mind pedig az előadásban szereplő szellemek és más tradicionális karakterek. A koreaiak hogy vannak ezzel?
YJU: A fiatalabb színháznézők számára alighanem már újdonságként hat az ilyesmi, de az idősebb generációnak mindez ismerős: ők az ilyen történetekkel, mesékkel nőttek fel.
MN: Nagy vonalakban milyen a színház helyzete Dél-Koreában?
YJU: Tulajdonképpen jól megvagyunk; a közönség sokat fejlődött. Bár nagyon sokan szeretik a kommersz előadásokat, a musicaleket, azért a legtöbben keresik az újdonságokat is; az olyan színházakat, mint például a miénk. És könnyen meg is találják: a színházi negyedben százötven társulat működik, és rengeteg fesztivál van minden évben.
MN: A politika Koreában is megpróbál beleszólni a színházak működésébe - például igazgatók kinevezésével vagy más módon?
YJU: Réges-régen, a 70-es, 80-as években, amikor a hadsereg vezette az országot, még előfordult az ilyesmi, de mára a helyzet már sokkal jobb. Ma a kormány megpróbál távol maradni az ilyesfajta beavatkozásoktól, nem próbálnak meg uralkodni az embereken - hiszen demokrácia van az országban. A színházban mindenki azt közvetíthet az előadásaival, amit akar, erre senki nem gyakorol nyomást, senki nem mondja meg, hogy mit kellene vagy nem kellene csinálnunk. De még ha meg is próbálkoznának ilyesmivel, úgysem működne a dolog, mivel az emberek manapság már annyi mindent tudnak! Egyrészt az internet miatt, másrészt mert tanultak, műveltek: átlátják, hogy mi zajlik az országban.
MN: Vannak Koreában politikus előadások, politikai performanszok a színházban?
YJU: Rengeteg! Sok társulat beszél a politikáról, akár konkrétan a kormányról. És a legtöbbször szarkasztikusan.
