Véget ért a vadnyugat, vége van a világnak. Talán nem az egésznek, de egynek biztosan: annak jelesül, amelyben a postakocsit lóháton kísérték délceg férfiak, zongora csilingelt a szalonokban a köpőcsésze mellett, abroncsos szoknyát hordtak a napernyős asszonyok, nagyot nyújtózott a horizont, tiszta volt a levegő, termékeny a föld, kackiás a bajusz, precíz a colt, és csak a csizmák voltak piszkosak, a lelkek sohasem – akié meg mégis, azt rövid úton hidegre tették. Ez a vadnyugat persze sohasem létezett másutt, mint az álmok kaktuszvirágos bolygóján – onnan sugározta a jeleit szerteszét a 20. század nagyobbik részében a mozivásznakra. Azt azonban még a western legszámítóbb mérnökei sem hazudhatták nézőiknek, hogy a vadnyugat története ne zárult volna le a századforduló környékén végérvényesen. Annál jobban pedig semmi sem fáj, mint ami örökre elmúlt. Talán csak az, ami épp itt múlik el a szemünk előtt.
A vadnyugat haláláról mesélő westernek éppen ezért tudtak sokakat megmozgatni még akkor is, amikor a műfaj, de legalábbis a legfontosabb, eredeti, amerikai változata már túlbucskázott népszerűsége zenitjén. Ezekbe tényleg azt vetíthetett bele mindenki, amit csak akart: a gyerekkort, a régi rendet, az óhazát, az erőt, az eltemetett barátokat és a nagymama lekvárját, mindent és bármit, amit magunk mögött hagytunk valamikor a fájón közeli múltunkban. Ám univerzális mondanivaló ide vagy oda, a gyászwesternek rendezői mindenekelőtt egy nagyon is jól behatárolható rétegnek dolgoztak. Maguknak, hát persze, egyfelől, de főleg a többi hódolónak: örök gyerekeknek mindenhol a föld körül, akiknek majd megszakad a szívük, úgy vágynak vissza arra a sohasem volt földre, ahol mindig az övék lett volna a leggyorsabb colt (mint az oviban), és ahol az elemi magányosságnak még kijárt némi tisztelet.
Semmi sem mutatja jobban ezt a célzatosságot ezekben a filmekben, mint a főszereplők kiválasztása: a magukra legtöbbet adó elégikus westernekben a műfajhoz ezer szálon kötődő arcok kaparintják kézbe a hatlövetűt. Ezek a (döntő többségükben) férfiak pedig azokat találják halálbiztosan telibe (már a banditák mellett), akik csendben elbőgik magukat, amikor A mesterlövész elején John Wayne-ről, a westernfilm George Washingtonjáról kiderül (mert megmondja neki James Stewart, Anthony Mann dühös westernjeinek hérosza), hogy gyógyíthatatlan rákja van. Akik őszintén felhörrennek a blaszfémián, hogy Tom Doniphonra (szintén Wayne) nem húzta fel sarkantyús csizmáját a sírbatétel előtt a temetkezési vállalkozó a Liberty Valance-ben. Akik a Volt egyszer egy Vadnyugat végén nem csupán Cheyenne-t látják haslövéssel a porban, hanem észlelik az őt adó Jason Robardsot is: Doc Hollidayt John Sturges kíméletlen univerzumából – és így tovább.
| ||
Második, 1962-es rendezésében Sam Peckinpah duplán épít erre a hatásra. Először a másodosztály királya, Joel McCrea tűnik fel a színen, és az egykori Buffalo Bill máris rendkívül méltatlan helyzetben találja magát. A deres halántékú fegyverforgató elégedetten biccentget az ujjongó tömegnek, ám gyorsan kiderül, hogy nem miatta gyűltek a főutcára: egy döntő jelentőségű tevefutam okán lelkes a jónép. De Randolph Scott (Budd Boetticher minimalista westernjeinek oszlopa) sem jár sokkal jobban: ő álszakállal, parókában irányít egy cowboyos céllövöldét a búcsúban. Ez hát az új évszázad szép új világa, amely legföljebb bohócokként hasznosítja az egykori hősöket. Érthető hát, hogy amikor a két öreg elindul, hogy megvédelmezzen, mint a régi szép időkben, egy aranyszállítmányt, szavaikkal azonnal felkeresik ezeket a szépséges időket.
Peckinpah azonban nem csinál viccet nosztalgikus hőseiből – ahogy bombabiztos arányérzékével a szoborfaragásról is határozottan lemond. A régi becsületkódexéhez rokonszenvesen ragaszkodó Steve Juddot (McCrea) például csak egyetlen lépésnyi távolságba rajzolja attól a remeteként élő apától, aki fojtogató merevségével elüldözi maga mellől a lányát a farmról, ahol hőseink megszállnak. Gil Westrum (Scott) gerincét pedig mintha megroppantotta volna a kor: furtonfurt az arany elcsaklizásán mereng. Ami pedig a legendás régi világot illeti, annak realitásával a hegyi tábor kuplerájában nézhetünk szembe, ahol John Ford közösségformáló, szent rituáléinak megtiprása zajlik egy rettenetes esküvő során. A nosztalgia hamis gyakorlatáról aligha lehet többet mondani annál, mint amikor kiderül: az anekdotáik terepét leghűbben felidéző helyszínt a való világban hőseink mélyen (és okkal) megvetik. Csakhogy pontosan az a régi világ formálta készre ezeket a fájós hátú matuzsálemeket, akik a film végén, a sárguló levelek alatt úgy billentik helyükre a dolgokat, ahogy csak a legeslegnagyobbak tudják. Peckinpah itt végre szabadon eresztheti később légballonnyivá növesztett pátoszát, amitől reped a szív, miközben ide-oda repkednek a pisztolygolyók.
A Délutáni puskalövésekből hiányzik az ismertebb Peckinpah-filmek, a Vad banda, a Szalmakutyák erőszakossága; nem velejéig romantikus, mint A szökés, és nem is olyan költői, mint a Pat Garrett. Szimplább, szikárabb, de semmivel sem gyengébb mozi, mely temérdek tudást őriz a változások emelt fővel távozó veszteseiről.
