Kísért a múlt II.

Lombhullásig - Sam Peckinpah: Délutáni puskalövések

  • Greff András
  • 2016. augusztus 13.

Film

A nyugdíjas cowboyok még egyszer megmutatják, ahogy csak ők tudják Peckinpah méltatlanul mellőzött filmjében. A Narancs filmes ásatása folytatódik!

Véget ért a vadnyugat, vége van a világnak. Talán nem az egésznek, de egynek biztosan: annak jelesül, amelyben a postakocsit lóháton kísérték délceg férfiak, zongora csilingelt a szalonokban a köpőcsésze mellett, abroncsos szoknyát hordtak a napernyős asszonyok, nagyot nyújtózott a horizont, tiszta volt a levegő, termékeny a föld, kackiás a bajusz, precíz a colt, és csak a csizmák voltak piszkosak, a lelkek sohasem – akié meg mégis, azt rövid úton hidegre tették. Ez a vadnyugat persze sohasem létezett másutt, mint az álmok kaktuszvirágos bolygóján – onnan sugározta a jeleit szerteszét a 20. század nagyobbik részében a mozivásznakra. Azt azonban még a western legszámítóbb mérnökei sem hazudhatták nézőiknek, hogy a vadnyugat története ne zárult volna le a századforduló környékén végérvényesen. Annál jobban pedig semmi sem fáj, mint ami örökre elmúlt. Talán csak az, ami épp itt múlik el a szemünk előtt.

A vadnyugat haláláról mesélő westernek éppen ezért tudtak sokakat megmozgatni még akkor is, amikor a műfaj, de legalábbis a legfontosabb, eredeti, amerikai változata már túlbucskázott népszerűsége zenitjén. Ezekbe tényleg azt vetíthetett bele mindenki, amit csak akart: a gyerekkort, a régi rendet, az óhazát, az erőt, az eltemetett barátokat és a nagymama lekvárját, mindent és bármit, amit magunk mögött hagytunk valamikor a fájón közeli múltunkban. Ám univerzális mondanivaló ide vagy oda, a gyászwesternek rendezői mindenekelőtt egy nagyon is jól behatárolható rétegnek dolgoztak. Maguknak, hát persze, egyfelől, de főleg a többi hódolónak: örök gyerekeknek mindenhol a föld körül, akiknek majd megszakad a szívük, úgy vágynak vissza arra a sohasem volt földre, ahol mindig az övék lett volna a leggyorsabb colt (mint az oviban), és ahol az elemi magányosságnak még kijárt némi tisztelet.

Semmi sem mutatja jobban ezt a célzatosságot ezekben a filmekben, mint a főszereplők kiválasztása: a magukra legtöbbet adó elégikus westernekben a műfajhoz ezer szálon kötődő arcok kaparintják kézbe a hatlövetűt. Ezek a (döntő többségükben) férfiak pedig azokat találják halálbiztosan telibe (már a banditák mellett), akik csendben elbőgik magukat, amikor A mesterlövész elején John Wayne-ről, a westernfilm George Washingtonjáról kiderül (mert megmondja neki James Stewart, Anthony Mann dühös westernjeinek hérosza), hogy gyógyíthatatlan rákja van. Akik őszintén felhörrennek a blaszfémián, hogy Tom Doniphonra (szintén Wayne) nem húzta fel sarkantyús csizmáját a sírbatétel előtt a temetkezési vállalkozó a Liberty Valance-ben. Akik a Volt egyszer egy Vadnyugat végén nem csupán Cheyenne-t látják haslövéssel a porban, hanem észlelik az őt adó Jason Robardsot is: Doc Hollidayt John Sturges kíméletlen univerzumából – és így tovább.

Randolph Scott, Ron Starr, Joel McCrea

Randolph Scott, Ron Starr, Joel McCrea

 

Második, 1962-es rendezésében Sam Peckinpah duplán épít erre a hatásra. Először a másodosztály királya, Joel McCrea tűnik fel a színen, és az egykori Buffalo Bill máris rendkívül méltatlan helyzetben találja magát. A deres halántékú fegyverforgató elégedetten biccentget az ujjongó tömegnek, ám gyorsan kiderül, hogy nem miatta gyűltek a főutcára: egy döntő jelentőségű tevefutam okán lelkes a jónép. De Randolph Scott (Budd Boetticher minimalista westernjeinek oszlopa) sem jár sokkal jobban: ő álszakállal, parókában irányít egy cowboyos céllövöldét a búcsúban. Ez hát az új évszázad szép új világa, amely legföljebb bohócokként hasznosítja az egykori hősöket. Érthető hát, hogy amikor a két öreg elindul, hogy megvédelmezzen, mint a régi szép időkben, egy aranyszállítmányt, szavaikkal azonnal felkeresik ezeket a szépséges időket.

Peckinpah azonban nem csinál viccet nosztalgikus hőseiből – ahogy bombabiztos arányérzékével a szoborfaragásról is határozottan lemond. A régi becsületkódexéhez rokonszenvesen ragaszkodó Steve Juddot (McCrea) például csak egyetlen lépésnyi távolságba rajzolja attól a remeteként élő apától, aki fojtogató merevségével elüldözi maga mellől a lányát a farmról, ahol hőseink megszállnak. Gil Westrum (Scott) gerincét pedig mintha megroppantotta volna a kor: furtonfurt az arany elcsaklizásán mereng. Ami pedig a legendás régi világot illeti, annak realitásával a hegyi tábor kuplerájában nézhetünk szembe, ahol John Ford közösségformáló, szent rituáléinak megtiprása zajlik egy rettenetes esküvő során. A nosztalgia hamis gyakorlatáról aligha lehet többet mondani annál, mint amikor kiderül: az anekdotáik terepét leghűbben felidéző helyszínt a való világban hőseink mélyen (és okkal) megvetik. Csakhogy pontosan az a régi világ formálta készre ezeket a fájós hátú matuzsálemeket, akik a film végén, a sárguló levelek alatt úgy billentik helyükre a dolgokat, ahogy csak a legeslegnagyobbak tudják. Peckinpah itt végre szabadon eresztheti később légballonnyivá növesztett pátoszát, amitől reped a szív, miközben ide-oda repkednek a pisztolygolyók.

A Délutáni puskalövésekből hiányzik az ismertebb Peckinpah-filmek, a Vad banda, a Szalmakutyák erőszakossága; nem velejéig romantikus, mint A szökés, és nem is olyan költői, mint a Pat Garrett. Szimplább, szikárabb, de semmivel sem gyengébb mozi, mely temérdek tudást őriz a változások emelt fővel távozó veszteseiről.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.