Emeletmagas kerítés, kamerákkal pásztázott hátsó fertály, riasztóan vöröslő fénysugarak hálója, emberfejnyi lakatok minden kapun, rácsos vagy bedeszkázott ablakok várták a hátulról közelítő Sztupát. Az elölről érkező Troché dolga sem látszott könnyűnek, reflektorok az utcafronton, őrbódé, rendszeres időközönként feltűnő lassúsággal elhaladó autók, nem is egy, állig felgombolva minden. Sztupa teljes felszereltséggel vágott neki, már odafelé tartva az éjszakában, ahogy futólépésben suhant át üres telkeken (No Trespassing / Violators Will Be Shot / Survivors Will Be Shot Again), néptelen utcák, kanálisok szennyén úgy nézett ki, mint akinek két árnyéka van. Ő maga meg az ördög, akit a hátán cipel. Az ördög egy jó nagy hátizsák volt, degeszre tömve csavarlazítóval, gépolajos permetezőflakonokkal, fogókkal, racsnis és racsnitlan, kicsi és nagy, sima és csillagos csavarhúzókkal, s mint egy antenna állt ki árnyékából a hidegvágó. Troché épp ellenkezőleg, polgári szál ruhában közeledett gyalogszerrel a forgalmas főutcán, inge kigombolva látni engedte a mellkasának háromszögét, arculatán villództak a nagyvárosi fények, ajkán játszi mosoly, haladt egyenletes léptekkel, mint aki nem siet, nem fizet és nem csodálkozik.
A szembejövők az arcába bámultak és irigyelték, bárcsak lehetnék én is ennyire felhőtelen, de nem fordultak utána, ahogy elmentek mellette, el is felejtették. Az árnyék ért oda előbb, mind a kettő. A sötét folt meg a zsákja, az éj és az arcba mélyen belehulló kámzsa leple alatt. Sztupa a rá oly jellemző alapossággal fogott neki. Lezsírozta a lakatokat, beolajozta a zárakat, gondosan válogatott a tolvajkulcsok között, kimérte a megfelelő helyet, ahol át kellett vágni a kerítést, átbújt minden lézerfény alatt, s akkor mozdult, amikor épp elfordultak a reflektorok. Lassan haladt, de nem teketóriázott, tudta, mit csinál, bízott önmagában, a szaktudásában, a felszerelésében, az éjszaka jótékony sötétjében és a benne lakó macskában. Hogy mi az ördögben bízott Troché, arról Ómafa feljegyzései sem tartalmaznak még halvány utalást sem. Troché csak ment dévaj pofával a főutcán, autók fékeztek, dudáltak körülötte, a neonfények továbbra is táncoltak az arcán, néha a feltűnést alig is kerülve megbámulta magát a kirakatok üvegében, és elégedett volt. Elégedett volt, pislogott és lélegzett, és úgy volt vele, hogy aki be akar hatolni, az előbb-utóbb be is hatol, aztán majd jön, aminek jönnie kell.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
