Magyar Narancs: A film egyik jelenete az idióta újságírókat parodizálja, ugyanakkor a filmjük reprezentációjához aligha kerülhető meg a sajtó. Íme, itt vagyunk. Milyen sértő kérdésekkel kellett korábban szembesülniük?
Horváth Kristóf: A legidegesítőbb talán az, hogy ugyanazokat teszik fel nekünk újra és újra – nem látok fejlődést. Pár nappal ezelőtt az egyik filmben dolgozó cigány kollégámtól például megkérdezték, tapasztalt-e már valamilyen típusú diszkriminációt. Ilyet egy kisebbségitől nem kellene kérdezni, hiszen annyira nyilvánvaló a válasz. Mégis, ha ezt szegezik nekem, azt érzem, bizonygatnom kell egy többségi társadalomba tartozónak, hogy igen, az országban jelen van a rasszizmus. Hát nem egyértelmű? Biztos, hogy ő is volt már tanúja ilyesminek. Meséljen inkább ő!
Császi Ádám: A film nagyjából olyan hatást váltott ki, amilyet vártunk: feldühítette a roma közösséget és feldühítette azokat a fehéreket is, akik előbbiek megmentőjének tartják magukat. Épp az volt a célunk, hogy megkérdőjelezzük a kisebbségekkel, és elsősorban a saját magunkkal szemben támasztott előfeltevéseinket. A nézők többsége nem gondolja magáról, hogy rasszista – mégis, a filmet nézve sokan érezhetik kényelmetlenül magukat. Fehérként mindent ilyen pozícióból nézel, így gyakorlatilag minden sztereotípiává válik. Ezt igyekszik tudatosítani a mozi: nincs olyan, hogy fehérként ne sztereotípiákat láss, a többségi társadalom tagjaként ez az alapbeállításod, így értékelsz mindent.
Horváth Kristóf: Ez nem mindenki számára egyértelmű. Van a filmben egy mondat, amely szerint azért akartam cigány lenni, hogy mindig legyen egy kifogásom. Ezzel is csak egy sztereotípiát jelenítettünk meg, de van, akinek nem esett le a dolog: az egyik interjúban például arról faggattak, hogyan használják a származásukat kifogásként a cigányok. Közben épp az a lényeg, hogy valami olyan alapján ítélnek meg, amit én nem választottam. A mondat alapvetése egy hamis állítás, hiszen a cigányság nem választható, mégsem ez szúr szemet, a nézők gond nélkül továbbgondolják a nekik jobban tetsző narratívát, akár azon az áron is, hogy közben szemet kell hunyniuk egy logikátlanság felett. Ez a jelenség pedig a hétköznapjaink részévé vált.
MN: A film bemutatja, hogy kamerát ragadni vagy színpadra lépni már eleve privilégium. Hasonlóan kivételezett helyzetnek számít viszont, ha valaki be tud ülni a moziba, hogy megnézze mondjuk, a Háromezer számozott darabot.
Horváth Kristóf: Az első lépés szerintem felismerni, hogy milyen hatalmas a távolság közted mint néző, és azok között a hátrányos helyzetű emberek között, akikről a film szól. De ez a fajta hierarchia mindenhol jelen van a társadalmunkban, nem csak a romák és nem romák között. Amikor a diákjaimmal foglalkozom, akkor például én állok felettük a ranglétrán, azért, mert idősebb vagyok, tapasztaltabb, vagy azért, mert én vagyok a rendező, a foglalkozás vezetője. Az a fontos, hogy tisztában legyek ezzel az aszimmetrikus helyzettel, és olyan biztonságos légkört teremtsek, ahol mindenki számára visszajelezhetők a kényelmetlen érzések, és van lehetőség a változtatásra.
Császi Ádám: A film igyekszik felhívni a figyelmed a kiváltságos pozíciódra, arra, hogy egy kényelmes székben ülve mozizol – ez azért fontos, mert mind szerepeket játszunk. Ha a társadalom domináns részébe tartozol, akkor aszerint játszol, ha a kisebbségbe, akkor pedig aszerint. Ugyanígy tudatosítanom kellett a kiváltságos szerepemet a próbák és a forgatás során. Rendezőként privilegizált helyzetben vagyok, erre pedig reflektálnom kellett, és amennyire csak lehet, be kellett vonnom a szereplőket az alkotás folyamatába, ennek ugyanolyan fontos célnak kell lennie, mint magának a művészeti sikernek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
