Mint két fenevad, akire vadásznak, mint két fenevad, aki vadászik. Akkoriban egy ódon, módfelett leromlott állapotú kastély lakóiként úri jó dolguk volt. A kastélyban természetesen szellem is bolyongott, de tőle nem kellett tartani, csak apróbb gaunerságokban lelte örömét, lekapcsolta néha az áramot, átlibbent szobán, de a legjobban az őrtorony körül lebzselő macskákat szerette kergetni. Szellem volt, csak úgy repült utánuk. De a sátánjárás az más volt, s maga a sátán is nagyon más, nem volt szellem, de még csak nagybetűs sátán sem, kicsi volt, gonosz, neszezett és járőrözött. Mindig lehetett hallani, ahogy tett-vett, mászkérozott ide-oda, úgy figyelt, felemelt, benézett, levert valamit, hosszan nyitott-csukott egy nehezen mozgó ajtót. Sztupa és Troché felfigyeltek már az első neszre is, kiélesedtek hirtelen az érzékeik, a legóvatosabb légy sem kerülhette ki a tekintetüket, holott csak a sátánjárásra koncentráltak, olyan volt előttük a látvány, mint egy tűéles fényképen, egy hiperrealista festményen, melyet direkt erős kontrasztokkal festett meg a művész, egy kimerevített időpillanat, amikor minden, de minden látszik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
