Az ég fekete volt, a felhők nem mozdultak, és nem is voltak tulajdonképpen felhők, egybefüggő és egyárnyalatú volt a feketeség az égen, folytonos és ugyancsak szakadatlan. Fújt a szél is, ilyenkor mindig fúj. Az országút még istenes volt, bár az ablaktörlő nem nagyon bírta, minden nyekergő húzás után esőszőnyeg tette áttetszővé a gyorsan párásodó szélvédőt, ha megpróbálták lehúzni az ablakot, bevágott az eső, a szél. Sztupa hősiesen vezetett, Troché próbált kibámulni oldalra a legördülő cseppek függönyén át, s mintha látott volna egy buszmegállót is, behúzott vállú nagykabátok zsúfolódtak a keskeny fedél alá, várva nyilván a jobb sorsukat. Hamarosan jönnie kell a busznak, Sztupa. Hamarosan letérünk, Troché, onnan jön a neheze. S valóban, a bakhátas dűlőút teljesen felázott, tószerű, folyószerű tócsák alakultak ki a két medrében. A kocsi, egy hatvanhármas Jeep Gladiator elég jól bírta, bőgött, mint az állat, s legyűrt mindent, de a ráakasztott ketreces utánfutó pattogott, mint kecskeszar a deszkán. Ez nem is lett volna baj, de a két süldő malac rosszul tűrte, túlvisították a szelet, az esőt, s a motor bőgését is. Csak ki ne törjön valamelyiknek a lába. Pattogtak persze a platón a szerszámok is, Troché csak úgy rájuk dobta a ponyvát, mondván, az eső úgy is eláztatja annyira, hogy nincs az a förgeteg szél, amelyik el tudná vinni. Áztatta, áztatta, dúdolta magában. Akkor már jó lesz, ha látszik a tanya. Aha, az akasztott ember fájától már csak egy domb, és látszik, de az még vagy két kilométer. Ómafa már biztosan káromkodik. Ómafa nem káromkodott. Csak állt a kútnál, és bámulta az utat. A szél a pofájába csapta ugyan az esőt, de nem zavarta különösebben, MN 70-es mintájú VV-ruhát viselt, nincs annál megbízhatóbb esőkabát. A kapucnit összehúzta a fején, de alul nem patentozta össze a lábrészt, csak úgy viselte magán, mint mások a rendes esőkabátot, ha idegen látja, azt gondolja majd, hogy egy szobor a tyúkszaros sárban, magányos alak az udvaron. Ja, volt valami kerítésféle, egy elhúzható kapu is, Ómafa mögött a kút, a ház, az istálló, az ólak, kis jóindulattal tényleg úgy nézett ki a sártenger, mint egy udvar. Ha meglátom őket kibukkanni a dombtetőn… Ja, szerintem is káromkodik, hol a jóistenben maradnak már. Sztupa felkapcsolta a világítást, a fényszóró csóvája szépen megrajzolta az esőt, de messzebb ugyan nem lehetett látni miatta, még nincs este, de már délelőtt is kukszi este volt. Sötétben mentek, sötétben jönnek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
