Az ég fekete volt, a felhők nem mozdultak, és nem is voltak tulajdonképpen felhők, egybefüggő és egyárnyalatú volt a feketeség az égen, folytonos és ugyancsak szakadatlan. Fújt a szél is, ilyenkor mindig fúj. Az országút még istenes volt, bár az ablaktörlő nem nagyon bírta, minden nyekergő húzás után esőszőnyeg tette áttetszővé a gyorsan párásodó szélvédőt, ha megpróbálták lehúzni az ablakot, bevágott az eső, a szél. Sztupa hősiesen vezetett, Troché próbált kibámulni oldalra a legördülő cseppek függönyén át, s mintha látott volna egy buszmegállót is, behúzott vállú nagykabátok zsúfolódtak a keskeny fedél alá, várva nyilván a jobb sorsukat. Hamarosan jönnie kell a busznak, Sztupa. Hamarosan letérünk, Troché, onnan jön a neheze. S valóban, a bakhátas dűlőút teljesen felázott, tószerű, folyószerű tócsák alakultak ki a két medrében. A kocsi, egy hatvanhármas Jeep Gladiator elég jól bírta, bőgött, mint az állat, s legyűrt mindent, de a ráakasztott ketreces utánfutó pattogott, mint kecskeszar a deszkán. Ez nem is lett volna baj, de a két süldő malac rosszul tűrte, túlvisították a szelet, az esőt, s a motor bőgését is. Csak ki ne törjön valamelyiknek a lába. Pattogtak persze a platón a szerszámok is, Troché csak úgy rájuk dobta a ponyvát, mondván, az eső úgy is eláztatja annyira, hogy nincs az a förgeteg szél, amelyik el tudná vinni. Áztatta, áztatta, dúdolta magában. Akkor már jó lesz, ha látszik a tanya. Aha, az akasztott ember fájától már csak egy domb, és látszik, de az még vagy két kilométer. Ómafa már biztosan káromkodik. Ómafa nem káromkodott. Csak állt a kútnál, és bámulta az utat. A szél a pofájába csapta ugyan az esőt, de nem zavarta különösebben, MN 70-es mintájú VV-ruhát viselt, nincs annál megbízhatóbb esőkabát. A kapucnit összehúzta a fején, de alul nem patentozta össze a lábrészt, csak úgy viselte magán, mint mások a rendes esőkabátot, ha idegen látja, azt gondolja majd, hogy egy szobor a tyúkszaros sárban, magányos alak az udvaron. Ja, volt valami kerítésféle, egy elhúzható kapu is, Ómafa mögött a kút, a ház, az istálló, az ólak, kis jóindulattal tényleg úgy nézett ki a sártenger, mint egy udvar. Ha meglátom őket kibukkanni a dombtetőn… Ja, szerintem is káromkodik, hol a jóistenben maradnak már. Sztupa felkapcsolta a világítást, a fényszóró csóvája szépen megrajzolta az esőt, de messzebb ugyan nem lehetett látni miatta, még nincs este, de már délelőtt is kukszi este volt. Sötétben mentek, sötétben jönnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
