Megszámoltam: John Savage huszonkét 2018-as filmben szerepel. Treat Williams minden egyes – nyilvánvalóan: B – filmjében úgy jelenik meg, mintha Richard Burton szállt le volna a nyomorultak közé. Beverly D’Angelót, ha jól emlékszem, azért tartjuk még mindig számon, mert pár évig Al Pacino felesége volt. Persze űzi az ipart még ő is vidáman, tavaly volt négy epizódja a Shooter című sorozatban. Futottak még B színészek, akik csinálhatnak bármit, imádjuk őket. Jelen világhelyzetük pedig egyetlenegy dolognak köszönhető, attól tökéletesen függetlenül, hogy szakmájuknak egyébként milyen szintű művelői (így sem lehet rájuk egy rossz szavunk se). És ezt az egyetlenegy dolgot mindnyájan tudjuk: ők voltak Milos Forman Hairjének a főszereplői.
Hogy mennyire Formané volt a Hair, arról a feszessé húzott musicalzene mellett az átformált (értelmezhetővé tett, hogy előnyére vagy hátrányára, azon éppenséggel lehetne vitatkozni, csak – nyilván geopolitikai okokból – pont nekünk aligha) történet árulkodik. A Hair az off-Broadwayről érkezett egy impozáns Broadway-széria után, Williams egyenest a Broadwayről, Forman pedig a Száll a kakukk fészkére diadalmas, öt szoborral terhelt (az egyik épp a rendezőé volt) Oscar-gálájáról. A találkozásból pedig a valaha készült legamerikaibb film kerekedett ki – nagy szó ez, hisz olyan valamiről beszélünk, amit egyfelől ipari léptékben állítanak elő az óceán megalapítása óta, s nem is tűnik úgy, hogy belátható időn belül felhagynának a forszírozásával, másfelől viszont alapműfajok (western, háborús film stb.) számítanak az alműfajának.
Jan Tomáš Forman Čáslavban született, mint a királyok. Elemista, amikor anyját-apját elviszik – az egyiket Dachauba, a másikat Auschwitzba, nem is jönnek vissza: Ivan Passerral (Intim megvilágításban) konkrétan a hadiárváknak 1945-ben nyitott iskolában kötnek életre szóló barátságot. Passer hozza Miroslav Ondříčeket, s Jaroslav Papoušek (Ecce homo, Homolka) is közéjük keveredik valahogy – mind ott sertepertélnek már a Meghallgatásnál (és a sietve hozzácsapott Ha nem volnának zenészek körül), Papoušek a Fekete Péternél érkezik.
Persze, felsorolhatnánk még vagy öt-hat filmrendezőt, akik nélkül igazságtalanság lenne a nová vlnát, a csehszlovák új hullámot emlegetni, de ők négyen valami különlegeset alkottak meg együtt (Passer mint társrendező, Papoušek mint társíró, Ondříček mint operatőr). Forman csehszlovák tetralógiáját: a Meghallgatást, a Fekete Pétert, az Egy szöszi szerelmét és a Tűz van, babám!-at. Az iskoláról mindmáig rengeteg jót el lehet mondani, a filmművészeti folyományairól jóval kevesebbet – e tekintetben mutatkozik leginkább perdöntőnek ez a négy mű: a folytatás felől nézvést. Leginkább azért, mert nem volt két Milos Forman, nem volt Miloš és Milos, hiába hullott le nevéről útközben az ékezet. A csehszlovák új hullámnak három folyománya volt, az egyik ismerős, a másik művészeti hátterű, a harmadik Milos Forman. Az ismerős a halál, a földönfutás, az alkoholizmus, a megkeseredés, az elhallgatás, elhallgattatás (különösebb pontatlanságok nélkül ide sorolható Evald Schorm, Pavel Juráček, Jaromír Jireš és Jan Němec is). A művészeti szempontok szerint értelmezhető folytatódás pedig Jiří Menzel két Hrabal-adaptációja 1980-ból, illetve ’83-ból (s az egészen elszomorító további pályája). A harmadik út pedig maga Milos Forman: egy szuverén alkotó újjászületése, egy szuverén alkotó tökéletesen egységes műve – a benne megtestesülő tökéletes ellentmondással egyetemben, vagy épp annak a hátán haladva.
A mozi egy csomószor meghalt már, de kétszer egészen biztosan – olyan kicsiségekre, mint a televízió, a videó, a DVD vagy épp a digitális képrögzítés megjelenése okozta vaklármák, a szerencsés utókoroknak már nem kell odafigyelnie. De van itt két halál, amit a mozi aligha heverhet ki – még a ma ismeretes formájában sem. Szimbolikus dátumokról beszélünk. 1993. október 31-én meghalt Federico Fellini, s vele az úgymond európai filmművészet. Ne áltassa magát senki emberfia, aki esetleg életkora okán visszaríhatná a 80-as évek art mozijainak oly fensőbbséges klausztrofóbiáját: napjaink európai filmrendező nagyvadjai mind annak a kornak a másodvonalából jöttek, vagy annak örökségével próbálnak bűvészkedni, és szimplán életkori okokból tartanak ott, ahol. Lars von Trier nem Ingmar Bergman, Fatih Akin nem Rainer Werner Fassbinder, Aki Kaurismäki nem Milos Forman, Tarr Béla és Mike Leigh meg egyszerűen eltévesztették az évszázadot, Mike Leigh tulajdonképp nem is olyan sokkal.
A világ még épp az eszénél van annyira, hogy tudja, miért voltak jók Milos Forman amerikai filmjei, miért remekmű a Száll a kakukk fészkére vagy a Hair, miben áll a Larry Flynt már-már himnikus ereje, mitől remek adaptáció a Ragtime, s miért imádta mindenki az Amadeust. Nagyjából a cseh filmjeivel is ugyanez a helyzet, talán annyi különbséggel, hogy az emberi kétarcúságról, az emberek közti bizalom és az emberi kommunikáció okozta személyes nehézségekről már sokkal nehezebb beszélni filmek kapcsán, mint az mondjuk Forman pályájának csúcsán volt szokásban, akár Európa jobb, akár rosszabbik felében, vagy akár Amerikában is. Pedig hát ezek voltak Milos Forman fő témái, s ezekről mondott olyanokat, olyan nyelven, mint előtte még senki, s utána se nagyon. De mikor is volt ő a pályája csúcsán? Leginkább az elejétől a végéig. S ezért esik idén április 13-ára a filmművészet második halála: Milos Formannal immár az egységes egészet jelentő filmművészet ért véget. Valami olyasmi, hogy a film az film itt is, ott is, amott is; az ilyen is, az olyan is ugyanaz. Már biztos nem.
