Nagy vállalás megmutatni, milyen Alzheimer-kórban elsorvadni. Alice először csak eltéved jogging közben, és belezavarodik az egyetemi előadásába. Később a szégyen sűrűsödik benne, amiért kiesnek szavak, történetek, arcok az emlékezetéből. Végül csak a magány marad, a magára zárt elme tompa egyedülléte. Mire odajutunk, a rokonok többsége elkopott mellőle. Nemcsak a leépülés ijesztette el őket, a nehézségek monoton ismétlődése is.
Hogy ebből a sokból hogyan lesz a film végére nagyon kevés, az már az amerikai papírforma története. Nem csak a biztonsági játékkal és a túlzáskényszerrel akad gond, miszerint az Alzheimer már önmagában nem elég, örökletesnek is kell lennie, és a szenvedő alany sem lehet átlagember, csak kommunikációs tankönyvet író nyelvészprofesszor. A baj az, hogy Alice-nek rosszul áll a giccs. Nem passzol a kisrealista igényhez, hogy aprólékosan végigvegyék a betegség tankönyvi tüneteit, stációit, az érintettek érzelmi és fizikai reakcióit. Csupa manír lesz így a dráma, fojtogat a mindenhova betolakodó, bús hegedűzene. Talán mert nem emberi sorsot látunk, hanem kórtörténetet, gondosan sorolt tüneteket, stációkat stb. Minden előre le van kottázva: a férj a munkába temetkezik, a tüchtig nagylány a gyerekvállalásba, csak a család fekete báránya idomul a helyzethez. A figurák: vázlatok a Nagy Alakításhoz, ami Julianne Moore-nak (megint) összejön, és (végre) Oscar is jár érte. Még annak ellenére is, hogy nem a beteget, csak a színésznőt látjuk, ahogy alzheimerest játszik. Vagy éppen azért?
Forgalmazza a Select Video
