Magyar Narancs: Napi sorozat, külföldi licenc, szigorú megkötések, egy szoba, két ember. Hol lehet itt vagánykodni?
Enyedi Ildikó: A mélység irányában. Egy játékfilmnél egészen más módon tud az ember mélyre menni, mint itt, ahol jobbára két ember néz szembe egymással. Furát mondok, de ezek nagyjából egy Bergman-film keretei. Az, hogy széles közönséghez tudjunk szólni, klasszikus plánozást, tapintatos, visszahúzódó stílust igényel, olyasfajta történetmesélést, amiben az alkotón semmiféle hangsúly nincs. A színészeken van a hangsúly.
MN: Mennyi a mozgástere?
EI: Tájékozatlanul ugrottam bele. Azt se tudtam, mit jelent az, hogy licenc. Azt hittem, csak az alapötletet jelenti. Ki is találtam rögtön egy komplett sorozatot, elágazó történetvonalakkal és Andorai Péter alakjával a középpontban. Egy olyan sorozatot képzeltem el, ahol Andorai csak ül és hallgat; csodálatosan tud hallgatni. Majd felvilágosítottak, hogy mi a licenc. Beletelt jó néhány napba, mire megtaláltam az új helyzeten a fogást. Végül egy színházi munka lehetőségét láttam meg, ahol a rendező egy nagyon jól felépített színdarabot kap kézhez, és ehhez választ szereplőket. Erre a szerepre Mácsai Pálnál nem tudnék elképzelni izgalmasabbat. Ő másként hallgat nagyon jól. Nem gurut játszik, hanem sérülékeny, tépelődő embert, aki az összes gyarlósága ellenére képes segíteni.
MN: Tévésként gyorsabban kell dolgozni, mint filmesként?
EI: Az nem kifejezés! Ha az ember négy hasznos percet csinál egy nap egy játékfilm forgatásán, akkor már boldog lehet. Itt napi 15-16 hasznos perc a limit.
MN: Az izraeli sorozatnak először amerikai átdolgozása készült, majd jöttek a kelet-európai mutációk: a különféle verziók között fellelhetők különbségek?
Fotó: Sióréti Gábor
EI: Szociálantropológusoknak való feladat. Apró jelzésekből jól kielemezhetők lehetnének komplex kulturális különbségek. A lengyel sorozat díszletén például, ha jól megnézzük, az is látszik, hogy ott nem nullázzák le 20-30 évenként a történelmet. Vagy: az izraeliben egy pocakos, ügyetlen, nagyon kevéssé hősies karakter a pszichológus, Mácsai Pál ezzel szemben inkább az amerikai, a Gabriel Byrne-féle sármos férfivonalat erősíti. Az első benyomásunk róla az, hogy semmi baja az élettel. Egy nagy budai villában lakik, jól érzi magát a bőrében. Aztán fokozatosan kiderül, hogy mennyire nincs rendben ez az ember. Az érdekes az, ahogy a zűr mélyén megint egy vonzó, mert felelős és mélyen érző embert találunk.
MN: A terápiára járó szereplők a magyar középosztályhoz tartoznak. De nálunk nem nagyon létezik ez a terápiára járó középréteg, így talán nehezebb is hitelesen ábrázolni.
EI: Kicsit csaltunk is, mert az úgynevezett középosztálynak már nincs pénze pszichológushoz menni. A televízióban egyébként mindig egy kicsit feljebb vannak öltöztetve társadalmilag az emberek, de mi vigyáztunk arra, hogy ne így legyen.
MN: Igaz, hogy a felkészülés során magát is elzavarták pszichológushoz?
EI: Az első ülésen technikai részletekről, szakmai fogásokról volt szó, a szemkontaktusról, a testbeszédről, ilyesmikről. Filmszakmai beszélgetés volt. A másik elméletileg egy próbaterápiás ülés lett volna, aminek én disznó módon ellenálltam, és azt is inkább filmes beszélgetéssé alakítottam. Régebbről voltak személyes terápiás tapasztalataim, egy pszichopata producer karmaiból csak úgy tudtam kimenekülni, hogy eljártam egy pszichológushoz. Azóta is hálás vagyok neki, mert akkor tényleg megmentette az életemet. Annyira leamortizált az a producer, olyan fokon eszköztelen voltam vele szemben, hogy a végén már azt se tudtam, mi történik.
MN: 1998-ban forgatott utoljára nagyjátékfilmet, a Simon Mágust. Azóta két tervéről lehetett hallani: A feleségem története filmváltozatáról és aSzelíd interface című sci-firől, melyben Paul Giamatti játszotta volna Szilárd Leót.
EI: Amikor a Szilárd Leó-terv bebukott, Giamatti azt mondta, szóljak bármikor, ha újra nekimegyünk. Nem adtam fel, de most úgy tűnik, a Füst Milán-projekt több kör után összejön. A főszereplőt illetően két irányban mozgunk: Brendan Gleeson az egyik és az Észak című norvég film főszereplője, Anders Baasmo Christiansen a másik. Mire befejeztem a Simon Mágust, addigra lettek akkorák a gyerekek, hogy azt gondoltam, na, akkor most elkezdek teljes gőzzel dolgozni. Volt két szuper forgatókönyvem, gondoltam, enyém a pálya. És aztán egyik majdnem jött a másik után. Mindennap felkeltem, és intenzíven dolgoztam - mint kiderült, a nagy semmin. A már említett pszichopata producer a Szilárd Leó-filmnél lépett képbe. Nagyon hosszú folyamat volt, hogy egyáltalán visszaszereztem a jogokat. Olyan rettenetesen meg szerettem volna csinálni a filmet, hogy a szokásos éberségem cserbenhagyott. Tele a filmszakma manipulatív emberekkel, de korábban akármilyen csábítónak tűnt is egy-egy ajánlat, ha láttam, hogy ilyen emberrel van dolgom, nagy ívben elkerültem. Itt azonban az éberségem kihagyott. Ez három év volt az életemből, és még kettő, amíg kihevertem valahogy.
MN: És most?
EI: Amikor összeomlott a filmfinanszírozási rendszer, épp a határán voltam annak, hogy elkezdjek egy kisebb filmet. Erről sem tettem le, ahogy a két nagyobbról sem. A kisebb filmnek A testről és a lélekről a címe, két emberről szól, akik ki nem állhatják egymást, de éjszakánként ugyanazt az álmot álmodják, ugyanannak az eseménynek a két oldalát. Amikor erre rájönnek, megpróbálják megszeretni egymást a nappali valóságban is. Nem megy nekik könnyen.
