Magyar Narancs: Két éve ittasan, betépve kapták el a zsaruk. Hírhedt rendőrségi arcképén finoman szólva nem így nézett kiÉ
Nick Nolte: Nem volt az rossz arckép. Sőt! Nagyobb figyelmet keltett, mint eddig bármely korábbi képem.
MN: Felhagyott italozó életmódjával?
NN: Egész életemben függőségben éltem. Ez egy betegség, ami a D1 és D2 receptorok hibája, és a dopamin hiánya miatt alakult ki nálam pontosan. Genetikailag e receptorok nélkül születtem. Az emberek többsége túlhajtja magát, egy idő után eléri a plafont, és azt mondja, kész, kikészültem. Számomra nem létezik ilyen határ, az agyam nem ismeri ezt a fogalmat, s ez nagyon zaklatott életet von maga után, amiben nincs helye a relaxációnak. Nem csoda, ha utoljára akkor pihentem ki magam, amikor lecsuktak. Örülök, hogy így történt, mert ekkor jöttem rá, hogy nincs többé szükségem erre a magatartásra. Már nem vagyok oda érte, hogy részegen üljek az út szélén. Tudja, az élet folyamatos tanulás - úgy látszik az én időm kicsit későn jött el.
MN: Komoly sikerei voltak idén Cannes-ban.
NN: Nyolcszor voltam már Cannes-ban, de ilyet még nem pipáltam: egyik este gyalog vonultunk át a hotelból a Clean című francia filmem premierjére a fesztiválpalotába, végig a zsúfolt Croisette-en, a hatalmas tömeg szeme láttára (közben ceruzával rajzolja Cannes térképét az abroszra). Ez talán francia specialitás. Az amerikai filmeknél mindig limóba dugtak minket.
MN: Élvezte az új bánásmódot?
NN: Naná! A taps szinte tovább tartott, mint a film, éreztem a tiszta elragadtatást és megbecsülést. Az ilyen üdvrivalgás a kommunikáció elismerése: a közönség önmagát is tapsolja, a felemelő élményt, amiben részük volt. Amikor felmentem a színpadra meghajolni, éreztem a kommunikáció hullámait oda-vissza áramlani. Ez már nem a "helló, mi újság?" szintje, hanem a nagy érzelmek territóriuma. Katartikus volt.
MN: Mit csinál, ha nem érzi a kommunikáció elementáris erejét?
NN: Egyszerűen részeg maradok a következő filmig, az kisegít. Nézze, az a bökkenő, hogy él bennünk egy ősi reflex, ami abból a korból ered, amikor csak 30-40 fős csoportokban éltünk: nem kellett mindennap vadidegen emberekkel szembenéznünk. De ha ma végigmész Los Angelesben az autópályán, legalább tízezer koponyával találkozol. Ez működésbe hozza az aggodalmakat benned, ami egy túlélési mechanizmus a veszélyes szituációkban, mert jelzi, hogy a helyzet, amibe csöppentél, biztonságos-e vagy sem. Megvannak a szellemnek a maga konstrukciói, ön is a saját szellemén belül létezik, én is a magaméban, és sosem tudhatjuk igazán, mit érez a másik, hiszen nem léphetünk be a másikba, és nem láthatjuk az ő szemén keresztül a világot. Ebben az értelemben mindannyian egyedül vagyunk. Egyedül éljük végig az életünket és a halálunkat is.
MN: A szülei közelmúltbeli halálára céloz?
NN: Ha meghalnak a szüleid, tudod, hogy legközelebb te kerülsz sorra. Végignéztem az anyám halálát. Az egész nem állt másból, mint szenvedésből és sikolyokból. Egy évig tartott.
MN: Láttam egy dokumentumfilmet Sam Shepard darabjának San Franciscó-i bemutatójáról. Az egyik interjúban ön felidézte, hogyan jött vissza a színpadi próbákra anyja halálos ágya mellől.
NN: Annyira felkavart a dolog, hogy útközben baleset ért, és megsérült a lábam. Úgy tűnt, minden összeomlik körülöttem. Amikor visszaértem a próbára, és elpanaszoltam Samnek, mi történt velem, ő csak rám nézett, és annyit mondott: "Miért nem teszel úgy, mintha semmi sem történt volna?" Micsoda hozzáállás!
MN: Ön ilyenkor nem próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
NN: Néha kapok kísérleti aminoacid-dózisokat, amelyek felturbózzák az agyat. Ekkor eltűnnek az aggodalmak, és hirtelen úgy érzed, minden a legnagyobb rendben van. Amikor először bevettem, olyan jót aludtam, mint húsz éve soha. Egy ilyen adag elvágja a fájdalmakat. Csak amikor vége, egyszeriben rád zúdul az összes létező érzelem. Ám ekkor visszatér az élet iránt érzett szenvedélyed is. A fájdalom egyébként jó, mert életben tart. Sosem hagy békén. Néha szükséges, hogy az ember eltávolodjon önmagától: amikor például elkezdek egy filmet, bemegyek az öltözőmbe, magamra csukom az ajtót, és megpróbálom felszabadítani a szorongásaimat, hogy a próbákra már teljesen flexibilis legyek. De vannak dolgok, amikre én sem vagyok képes. Brando nemrég tartott egy workshopot. Eljött rá a fél város. Még az a kis kölyök is ott volt, hogy is hívják? Talán DiCaprio. Marlon az egyik pillanatban odaszól nekem, "most pedig te folytatod, míg én visszajövök". Teljesen bepánikoltam. Sean Penn látta, hogy a kurzus vezetése nem fog nekem menni, még percekre sem, azonnal felpattant, és kisegített a kínos helyzetből.
MN: Az utóbbi években tudatosan hagyott fel a hollywoodi "nagy filmek" készítésével, és egyre gyakrabban játszik európai produkciókban.
NN: Jól elvagyok a világ körül. Nem úgy, mint a többi amerikai: a lakosság 32 százaléka rendelkezik útlevéllel. Azok is csak Kanadáig meg Mexikóig vonszolják el a seggüket. Jó, ha két hónapot töltök malibui otthonomban, az év többi részében külföldön forgatok. Európai színészekkel dolgozni csodálatos, náluk él igazán az összjáték érzése. Amerikában csak a sztár-rendszer maradt. Meg azok a hatalmas produkciók. Amikor Alan Rudolphfal helyszínkeresésre mentünk Kanadában a Szexuális mélyfúrásokhoz, egy 120 millás filmmel találkoztunk a közelben. A stáb persze megvette az egész környéket, bevonultak a lakókocsikkal, külön trélerek a sztárok gyermekeinek a felvigyázói számára. Kérdezem a rendezőt: "Mit csinálsz, haver, ha ebbe az irányba akarsz forgatni?" Mire ő: "", azt nem lehet, mert három napba telik, mire átpakoljuk az összes lakókocsit." Ebből én már nem kérek.
MN: És a sztárgázsiból?
NN: Az a tévképzet él a fejekben, hogy az amerikai színészek megközelíthetetlenek, mert 100 milliós filmben dolgoznak, és 15-20 milka a gázsijuk. Nicholson persze nem száll le a gázsijáról (és ezt nem azért mondom, hogy kritizáljam), ha a film 21 millába kerül, abból tuti, hogy 15 az övé. És ennek tetejébe még azt mondja (utánozza): "én is jó formában lennék, ha nem kellene >>hajnaliMN: De gondolom, a hollywoodi filmjeiben önnek is kijár a luxus.
NN: Ilyenkor általában két film készül: az egyik a sztár filmje, az ő jeleneteit külön forgatják, a másik film pedig minden jelenet, ami ezen kívül esik. A 48 óra forgatásán én is ilyen helyzetben találtam magam. Mégsem csípem ezt a szituációt. Én mindig ott maradok, elvégzem a kamerán kívüli munkát is, végszavakat adok a partnereimnek. Néha ez sem könnyű: Streisand például igazi entertainer, pontosan tudja, hogyan kell őt megvilágítani. Amikor a Hullámok hercegét forgattuk, minden rendben ment, egészen addig, míg az ő közelképei következtek. Ott találom Barbrát ezeknek a nagy, fehér, fényvisszaverő felületeknek az ölelésében, amik a finom, szórt fényeket hozzák létre. "Barbra, drágám, hogyan adjak így neked végszavakat?" Hát, vágtak nekem egy lyukat az egyik ilyen vásznon, abba kellett beledugnom a fejem.
MN: Miért nem igényli a filmsztárok kényelmes, körülbélelt életmódját?
NN: Éppen most fejeztem be a Hotel Ruanda című filmet Dél-Afrikában. Több ezer statisztával dolgoztunk, kongóiakkal, ugandaiakkal, ruandaiakkal. Mind diktatórikus rezsimek elől menekültek el hazájukból. Dél-Afrika maga is az apartheidből lábalt ki. Mégis bárhova mész a nap bármelyik részében, mindenki beszél, kommunikál egymással. Csak akkor ismertem fel, milyen fontos ez, amikor visszatértem Amerikába, és egy kicsit depressziós lettem: vezetem a kocsit L. A.-ben, dugó van, rohadt lassan araszolunk, csak bámulom a többi kocsit, és az emberek, akik bennük ülnek, egy szót sem váltanak egymással. Van egy teóriám: ha az ember a túlélés motiválta szinten él, sokkal többet tanul.
MN: A fia 18 éves. Milyen példát mutat neki?
NN: Mindig azt prédikáljuk a gyerekeinknek, sose tedd azt, amit én. Nem hiszek az önfegyelem erejében, mert azzal csak a sikátorokba söpörjük a problémát, ahol elkezdődnek a rejtett ügyek, és ez a titokzatosság alattomosan mindent eláraszt. Az Anonim Alkoholisták rehabilitáló tanfolyamának egyes üléseit az otthonomban tartottuk. A csoportban 16 éves kamaszok is voltak, akikre a bíróság szabta ki a rehabilitációt. Gondoltam, ha látja őket a fiam, jó esetben képes lesz felismerni a függőség következményeit.
MN: Nem kerülhetjük ki a nőket sem.
NN: A kapcsolatokon keresztül tanulhatunk magunkról a legtöbbet. Belenézhetsz a tükörbe mindennap anélkül, hogy közben bármi újat tudnál meg magadról. Mindennap elemezgetheted magad, és ismét nem tudsz meg semmit. Csak ha a másik ember rád néz, és azt mondja, "ezt meg miért csináltad", és te azt feleled, "miért, mi rosszat tettem?" - ilyen helyzetekben tanulhat az ember igazán magáról.
Kriston László
