Magyar Narancs: Elsõ filmje, a Moszkva tér személyes élményekbõl táplálkozott, most azonban alföldi pincérekrõl készített filmet.
Török Ferenc: Egyszerû a saját életedrõl mesélni, de megvannak a korlátai. Nyilván hazugságokon kapod magad, feltupírozol és elhallgatsz dolgokat, az intim vonatkozásokat pedig sokszor nem vagy képes elárulni. A Moszkva tér arról szólt számomra, hogy el tudok-e mesélni egy történetet kilencven percben - ennek a legegyszerûbb formája az egyes szám elsõ személy. Az volt a koncepció, hogy nem volt semmiféle koncepció - kézikameráztunk, a szereplõk reagáltak, mi pedig mentünk velük. A Szezon esetében már képekben gondolkodtunk - a plánokkal az ábrázolt világ statikusságát, bezártságát próbáltuk kifejezni. "Mihez képest" jár az agyam: ha csináltam egy "olyan" filmet, kipróbálnék valami mást is. Más bõrébe bújni talán a legnagyobb kiváltság, amiben egy filmkészítõnek része lehet. Izgalmas helyzet - akár csak egy pillanatra is - kívül kerülni saját magadon, a környezeteden, és más szemszögbõl vizsgálni a dolgokat.
MN: A Szezon elõtanulmánya az Alig címû dokumentumfilmje volt, amely az egykori balatonaligai pártüdülõt és az ott dolgozó pincéreket mutatta be.
TF: Az Alig után nem tudtam úgy beülni egy étterembe, hogy ne hasított volna belém, hogy a pincér és a vendég között létezik egy határvonal: te kérsz, õ ad. Ez talán a leggyakoribb olyan szituáció a hétköznapokban, amikor mûködésbe lép az alá-fölé rendeltségi viszony. Ez a határhelyzet társadalmi választóvonal is, nyilván én azon az oldalon állok, aki rendel, aki "osztja a lapokat". Az én védett, pesti világomban ez megszokott alaphelyzet - mégis mindig eszembe jutott, hogy mi volna, ha a rendelést nekem kellene kihozni. Ezzel nem azt mondom, hogy állandó lelki-ismeret-furdalást kéne éreznünk azért, mert van pénzünk beülni egy étterembe, de néha nem árt elgondolkodni rajta. Fõleg, mikor azon kapod magad, hogy a saját frusztrációdat a pincéren, a taxison, a BKV-ellenõrön vezeted le. Ez mindennapos szituáció manapság. Amikor Podmaniczky Szilárddal elkezdtük írni a forgatókönyvet, ez volt a kiindulópont.
MN: A maga módján politizál?
TF: A legtöbb filmes politizál, amikor a világról beszél. Ha felvállalod a nyilvánosságot, ez nevez-hetõ politikának is. Pláne, ha egy olyan szétpolitizált országban élsz, mint Magyarország, ráadásul állami pénzen forgatsz. Nekem fontos, hogy mit látok magam körül, és ha ezekrõl a dolgokról beszélek, az már valahol politika. Nyilván nem a hatalmon lévõknek címeztem a filmet, de mindenképpen provokálok. A Moszkva térben is volt egy nagy adag provokáció, amikor úgy beszéltem 1989-rõl, hogy nem az volt a fontos, hogy ki csinálta a rendszerváltást. Ezerszer a pofámba kaptam, hogy ha '89, miért nem Nagy Imre? Hol az Ellenzéki Kerekasztal? Most is nekem szegezték a Szezon sajtótájékoztatóján azt, hogy tényleg ez volna a magyar valóság? Az új filmben szerepel egy politikus, amit nagyon régen vállaltak már be magyar filmben. Az újságírókat csak az érdekelte, hogy melyik pártból való. Ez tipikus. Nem fogják fel, hogy indifferens a kérdés, hiszen annak a karcagi pincérgyereknek, akinek a szemszögébõl ezt a történetet elmeséltük, tökmindegy, hogy narancssárga-e az illetõ nyakkendõje vagy piros.
MN: Eljuthat a film azokhoz, akikrõl szól? Érdekelheti õket?
TF: Az, hogy tükröt tartok eléjük? Hogy így élsz, és parázzál be tõle? Nem ez volt a célom a filmmel. Szerintem sokkal jobban kéne paráznia annak, aki az asztal túloldalán ül. A már említett frusztrációs effekt. Mikor beindul a "döbrögizés..."
MN: Balatonaligai pártüdülõ, karcagi cukorgyár, a fiókjában ott lapul egy, a Paksi Atomerõmûben játszódó kémfilm terve. Nosztalgia a filmjeiben a múlt rekvizitumainak megidézése?
TF: Elfogadom, ha valakit nem érdekel, ki volt Kádár János, de én 1971-ben születtem, a szocializmusban nõttem fel. Szívesen csinálnék én is yuppie-filmet - gondolkodom is rajta -, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ez a yuppie ne menjen végig a lepusztult Rákóczi úton, vagy dzsentri módjára ne menjen el vadászni egy Kádár-üdülõbe. Nem akarom elõadni, hogy "úttörõnek lenni jó", szerintem relativizálom a nosztalgiát: a Szezonban a karcagi pályaudvarról vagy a szereplõk öltözékérõl nem lehet eldönteni, hogy hányban járunk. Ha mész két sarkot a Pozsonyi úton, akkor sem tudhatod biztosan, hogy '67-ben vagy 1910-ben vagy-e. Mindenki felépít magának egy fikciós rendszert, amit valóságnak nevez, az én valóságnak nevezett fikciós rendszeremben való-színûleg komolyabb szerep jut a múltnak.
MN: Úgy tudom, a forgalmazó szerette volna, ha a Szezon nem ezzel a befejezéssel kerül a mozikba.
TF: Semmi ilyen nem volt. Nem szólt bele senki a munkámba. Én viszont sokat gondolkodtam azon, hol is legyen vége a filmnek. Volt egy olyan verzióm, amikor a balatoni hajókázáson lett volna a vége - lehet, hogy ritmikailag ez indokolt lett volna, csakhogy azzal a befejezéssel pont az nem jött volna le a vászonról, ami a szándékom volt. A filmnek két fõszereplõje van, Nagy Zsolt (Guli) és Nagy Ervin (Virág), a harmadik a pincérfiú, Kokics Péter (Nyéki), az unterman, a klasszikus kontrajátékos. Ervin szerepe a leglátványosabb, õ a macsó, a lázadó, a number one a csapatban, de a sztorit nem az õ szemszögébõl meséltük el. Öt tekercs a film, ami öt felvonás - az elsõ felvonásban Zsolt a fõszereplõ; az új környezetben, a Balatonnál Ervin a hõs; a harmadik felvonás megint Zsolté; aztán Pesten újra Ervin jön; az ötödik felvonás pedig ismét Zsolté. Amikor az ötödik felvonásban Nagy Zsolt visszatér Karcagra, már egy másik csávó, megfutotta a körét, megváltozott a nyár alatt. Hiába tûnik Ervin karaktere a hõsnek, soha nem jut el addig, hogy kívülrõl láthassa magát. Guli Laciban sokkal több van ennél, a film végére már nem fekete-fehérben látja a világot, képes megérezni az árnyalatokat.
MN: A film premierjéhez igazodva a Szezon könyv formájában is megjelenik.
TF: Annak nem sok értelme lett volna, hogy kiadjuk a film forgatókönyvét. Egy forgatókönyvnek nincs szövegértéke, még akkor sem, ha azt Podmaniczky Szilárddal közösen írtuk. A forgatókönyv kotta, amibõl zongorázni lehet, maximum a filmiskolásokat érdekelheti. Ez a könyv, ami Guli Laci szemszögébõl meséli el a Szezon történetét, izgalmas vállalkozás, belülrõl értelmezi ezt a világot, úgy, ahogyan erre a film általában képtelen. Mi majdnem mindig kívülrõl láttatjuk a szereplõt, az irodalom azonban ennél sokkal szubjektívebb. Kispénzû magyar játékosok vagyunk ugyan, de azt tudjuk, hogy ha egy kiadó meg akarja jelentetni a film zenéjét CD-n, vagy boltokba kerül egy Szezon-könyv, azzal a mozi premierjéhez igazodva kell kijönni.
MN: Az idei szemlén egy közönségdíjjal és a legjobb férfi mellékszereplõnek járó díjjal kellett beérnie a Szezonnak. Csalódott volt a stáb?
TF: Mit mondjak? El voltunk kenõdve. Miután csak jó kritikákat kaptunk, és a filmet Locarnóba is meghívták, persze hogy számítottunk valami szakmai díjra. Még szerencse, hogy ott volt a közönség. A díj mindig azé, aki kapja.
Hungler Tímea
