Magyar Narancs: A Time Out of Mind kamerája mintha csak regisztrálná az eseményeket, a néző egyfajta kukkoló: gyakori az ablakokból, kirakatüvegen vagy éppen ajtónyílásokon át felvett jelenet.
Richard Gere: Volt egy amerikai fényképész, Saul Leiter, manapság nem túl sokan ismerik a nevét, de nagy hatása volt a New York-i fotósiskolákra. Az ötvenes-hatvanas években, míg az utcafotók nagy mesterei, Bressonék még fekete-fehérre fotóztak, ő elkezdett színesben dolgozni. Ráadásul kifejlesztett egy sajátos technikát, vagyis inkább stílust: ablakokon, üvegfelületeken keresztül fényképezte képeinek alanyait. Az ő művészete inspirálta filmünk vizualitását. Mindig volt nálunk üveg, amelyet a lencse elé tett az operatőrünk, Bobby Bukowski, aki nagyon élvezte a tükröződésekkel, rétegződésekkel való játékot. Összesen két lencsét: egy 600 mm-est és egy 900 mm-est, mondanom sem kell, hihetetlenül erős teleobjektíveket használt. Ezzel egyrészt a kamera mindvégig „láthatatlan” tudott maradni, másrészt szerintem sokkal jobban sikerült megragadni New York utcáinak az energiáját, ahogy a pixelek, a milliméterek sűrűsödnek a zoom objektív képében, úgy koncentrálódnak a New York-i energiarészecskék is a jelenetekben.
MN: A film szereplői a főszereplők kivételével amatőrök, például a hajléktalanszállók lakói. Hogy sikerült velük az együttműködés?
RG: Van egy csoport New Yorkban, a Coalition for the Homeless (Egyesület a hajléktalanokért – Sz. R.), amellyel több mint tíz éve dolgozom együtt. A dolgozóik bejuthatnak a hajléktalanszállókra, nekem is van egy különleges felügyelői igazolványom, amellyel beléphetek – ez egy átlagembernek teljesen lehetetlen. Tehát abszolút ismerős volt nekem a közeg. Ahogy egyre több időt töltöttem a hajléktalanok között, nemcsak őket ismertem meg, hanem a különböző szagokat, ízeket, a szállók ritmusát is.
MN: Ez biztos sokat segített a szerepformálásban is.
RG: A lehető legnaturalisztikusabban szerettem volna eljátszani George szerepét. Pontosan azért, mert sok ilyen emberrel találkoztam már, jártam közöttük, nagyobb felelősség nyomta a vállamat. Nem akartam, hogy egy szimpla tévéfilm legyen a történetből, amit másnapra mindenki elfelejt. Ezért is írattam ki a történetből a bírósági ügyet, ami a forgatókönyv első verziójában még benne volt. Engem csak az érdekelt, hogy George hogyan éli meg a hajléktalanná válást, a mindennapjait az utcán, illetve a viszonya a fekete dzsesszzenész barátjával.
MN: Ön, a híres Richard Gere, hogy tudott láthatatlan maradni New York járókelői között?
RG: Eltakartuk a filmezés folyamatát. A rendező, az operatőr, a technikusok tetőkön, boltok kirakatai, lakásablakok mögött bújtak el. Vagy, ha mindenképpen lent, kint kellett maradni az utcán, kis sátrat vertünk a kamera mögé. Semmi nem volt előre megtervezve, a járókelők egyszerű emberek, New York lakosai, nem betanított statiszták. Az első tesztfelvétel előtt borzasztóan izgultunk. NYC egyik legforgalmasabb környékére mentünk, Greenwich Village-be, fényes nappal, amikor nyüzsögnek az emberek utcákon. Úgy határoztunk, ezen a felvételen áll vagy bukik a filmünk sorsa. Ha beválik, lesz film, ha nem, hát nem is tudom, mi történt volna. És igaza van, általában elég sok figyelmet kapok, ha New York utcáin sétálgatok, ha másért nem is, mindenki ismeri a Micsoda nő sármőrét. Szóval a srácok bementek a sarki Starbucksba, én meg fejembe húztam a sapkám, volt nálam egy walkie-talkie adóvevő, azzal kommunikáltunk. Az első percek után rájöttem, nem is olyan nehéz ez. Volt nálam egy papírpohár, elkezdtem kéregetni, páran dobtak is néhány centet, anélkül, hogy rám néztek volna. Háromnegyed órán keresztül forgattunk, anélkül, hogy a kutya észrevette volna, ott van Richard Gere és koldul. Így jöhetett a film, és ez a „kéregetős” tesztfelvétel olyan jól sikerült, hogy a végleges változatba is bekerült.
MN: Hagyott nyomot magában a koldulás?
RG: Pont a láthatatlanság érzete ragadt meg bennem. Amikor itt vagyok, egy fesztiválon, mindenki elvárásokkal fordul felém, itt a filmsztár, szmokingban vonul fel a vörös szőnyegen, válaszol az újságírók kérdéseire satöbbi. Hozzám pedig, esküszöm, olykor közelebb áll az utcasarkon álló láthatatlan figura. Ahogy ebben a szerepben meg tudtam figyelni az emberek energiáit, vagy épp azt, hogy milyen mentális folyamat, változás zajlik le két utcasarok között, adjon-e pénzt vagy sem, kikerüljön-e… Nagyon izgalmas volt.
MN: Nemcsak hajléktalant, de egy apai szerepében elbukó férfit is alakít.
RG: Érzelmileg így lett a lehető legütősebb. Majdnem elsírtam magam, amikor most itt a fesztiválon megint megnéztem azt a jelenetet, ahol apa és lánya fájdalmas viszonya tetőzik. Tele van hallgatásokkal, számonkérés, harag a törődés hiánya miatt és az elhagyatottság érződik a lány, de a férfi részéről is.
MN: Sokat számít a szerepválasztásaiban az ilyen fokú érzelmi kitettség?
RG: Most már szerencsére eljutottam pályámnak azon szakaszába, hogy én válogatom meg, milyen szerepet vállalok. Persze a prioritások között az is ott van, hogy a forgatás New Yorkban legyen. De nem is emlékszem, mikor volt még egy olyan időszak, hogy egymás után jött öt olyan film, amelyet én is nagyon akartam, és a rendező is igencsak szerette volna, hogy én legyek benne.
MN: Egy másik filmje is van itt, Karlovy Varyban. A Frannyben egy drogfüggő milliárdost ad. Melyik szerep volt a nehezebb?
RG: Természetesen ez. Milliárdos még sosem voltam.
