Szerzőnk beláthatatlan, kezelhetetlen mennyiségű anyagot mozgat, sokszintes építményt tornyoz, amelynek emberi számítás szerint össze kellene roskadnia a saját súlya alatt, de röhögve tör az ég felé. „A levegő olyan száraz volt, hogy a boltokban a tequilásüvegek nyakán feljött a zárjegy.” Ez egy tipikus Pynchon-mondat, a legegyszerűbbek közül. Ezer van ilyen még ebben a viszonylag szolid műben is, amivel nem tud mit kezdeni a mozgókép, ahogy a humorával sem, legyen akár finom vagy durva (egy szem feketét láttak 1970-ben a Los Angeles-i partvidéken, „mire azon nyomban ideges hívások kezdtek cikázni erősítésért az összes rendőrségi hullámhosszon, egész kis különítmény verődött össze rendőrautókból, és úttorlaszokat állítottak fel végig a parti sztrádán. Régi reflex ez Gorditán, ami nem sokkal a második világháborút követő időszakra nyúlik vissza, amikor egy fekete család ténylegesen megpróbált beköltözni a városba, a polgárok pedig a Ku Klux Klan segítő szándékú javaslatára porig égették a házukat…” – Farkas Krisztina fordítása).
A Beépített hiba azzal csalhatta lépre a rendezőt – azon kívül, hogy a nagy rakás szereplő és mellékszál dacára van központi hőse és főszála –, hogy mozgóképen már bevett, baráti zsánert választ álcájának. A Hammett és Chandler kezén elismert irodalmi műfajjá vált hardboiled detektívtörténetnek megvannak a kikristályosodott tematikus és narratív elemei, kötelező világlátása és atmoszférája. Ezekkel az építőkockákkal játszik el Pynchon, kifordítom-befordítom alapon, fűhegyek fölött szélesen vigyorogva.
A Marlowe/Sam Spade szerepkört betölteni hivatott Lenny Sportello, alias Doki valójában (és főállásban) az utolsó hippi, egy letűnőben lévő korszak rokonszenvesen úgy maradt képviselője, aki makacsul ragaszkodik a cannabishoz (néha kis acid azért befigyel), a nonkomformizmushoz és a virágmintákhoz, miközben odakint meghal a rock, üzletté lesz a szabad szerelem, a hétköznapok részévé válik a vietnami háború, miközben Amerikát, de legalábbis a nyugati partot tartósan ledermeszti a Manson-gyilkosságok sokkja. A hetvenes évek legelején vagyunk, Kalifornia kormányzóját Ronald Reagannek hívják, az Egyesült Államok elnökét meg Tricky Dicknek.
Paul Thomas Anderson az ún. „videotékás nemzedék” tagja, olyan ambiciózus vállalkozásokkal a háta mögött, mint a Boogie Nights, a Vérző olaj vagy a The Master. Ambícióból most sem volt hiány, a rendező ezúttal is egyedül ment neki az 500 oldalas könyvnek (holott számtalan példát ismerhet a videótárból arra, hogy novellát vagy kisregényt a siker nagyobb reményében lehet adaptálni). A két és fél órás, „epikus lélegzetű” mozidarab igyekvőn fel akarja mondani a regényt, és amikor szóról szóra visszahalljuk az első fejezeteket, elképzelni sem tudjuk, hogy fognak ebből kijönni. Leginkább sehogy: egy idő után elkezdődnek és egyre szaporodnak a húzások, amitől a film utolsó harmada némileg összecsapottnak tűnik. (Azt persze nem tudjuk, hogy a forgatókönyvben vagy a vágóasztalon torzultak-e el az arányok, de egyes logikai döccenők az utóbbit valószínűsítik.) Maguk a húzások többnyire okosak, ügyesek, de soha nem merészek. Ez a fajta bátortalanság végeredményben elnehezíti és iskolássá teszi a Beépített hibát, ami helyenként megfilmesített színműnek hat: sok különálló kis jelenetből áll, amelyben a szereplők elmondják a rengeteg szövegüket, és a filmszerűséget az adja, hogy ezt változó helyszíneken teszik.
Végül is nincs komoly baj a Beépített hibával. Rendesen összerakták, jó ötlet volt narrátort csinálni az egyik szereplőből (ha már Anderson ragaszkodott a sok szöveghez), jók a színészek, a nők kivétel nélkül, míg a férfiak egy része az ún. színészi eszközök gazdag tárházával tüntet, nagyon ott van a zene (Jonny Greenwood a Radioheadből). A felszálló ágban lévő Joaquin Phoenix derekasan teljesít Dokiként, de én Josh Brolinnak adnám a pálmát. Ő „Bigfoot” Bjornsen hadnagy, a szemét LAPD szemét zsernyákja és Doki ősellensége. Ebből a felállásból indulunk, aztán hogy, hogy nem, egy szemérmes férfibarátság szárba szökkenésének (virágot azért nem bont) leszünk tanúi. Az a közös felismerés hozza össze őket, hogy mindketten kispályás lúzerek a nagyobb hatalmak – tobzódik a pynchoni paranoia – szorításában.
A regényt olvasva egyből beugrott a Hosszú búcsú – és ezzel nem voltam egyedül. Altman egy merész húzással a hetvenes évek elejének Los Angelesébe teszi át Chandlert, s bár Elliot Gould Marlowe-ja nem hippi, a közeg és atmoszféra nagyon hasonló. (Pynchon nyilván ismeri a filmet – hiszen a kisujjában van a tömegkultúra, a tévéműsorokkal, gyorskajákkal, drogfajtákkal, zenekarokkal, sportolókkal, ruha-, frizura- és megváltásdivatokkal egyetemben – és kreatívan merít is belőle.) Anderson pedáns átiratában túl kevés a hozzáadott érték, a regény szarkazmusa helyett be kell érnünk kósza képi humorral, és meg sem fordult a fejében olyasmi, hogy rendhagyó noir stílust teremtsen egy rendhagyó magánnyomozós történethez. Egyesek szerint a film kevésbé élvezhető annak, aki nem olvasta a regényt. Szerintem meg fordítva.
Forgalmazza a Pro Video
