DVD

Groovy Nights

Paul Thomas Anderson: Beépített hiba

  • Bori Erzsébet
  • 2015. augusztus 2.

Film

Jó oka van annak, hogy a Pynchon-regények vászonra viteléért nem törte magát a mindig éhes és mindenevő filmipar.

Szerzőnk belát­hatatlan, kezelhetetlen mennyiségű anyagot mozgat, sokszintes építményt tornyoz, amelynek emberi számítás szerint össze kellene roskadnia a saját súlya alatt, de röhögve tör az ég felé. „A levegő olyan száraz volt, hogy a boltokban a tequilásüvegek nyakán feljött a zárjegy.” Ez egy tipikus Pynchon-mondat, a legegyszerűbbek közül. Ezer van ilyen még ebben a viszonylag szolid műben is, amivel nem tud mit kezdeni a mozgókép, ahogy a humorával sem, legyen akár finom vagy durva (egy szem feketét láttak 1970-ben a Los Angeles-i partvidéken, „mire azon nyomban ideges hívások kezdtek cikázni erősítésért az összes rendőrségi hullámhosszon, egész kis különítmény verődött össze rendőrautókból, és úttorlaszokat állítottak fel végig a parti sztrádán. Régi reflex ez Gorditán, ami nem sokkal a második világháborút követő időszakra nyúlik vissza, amikor egy fekete család ténylegesen megpróbált beköltözni a városba, a polgárok pedig a Ku Klux Klan segítő szándékú javaslatára porig égették a házukat…” – Farkas Krisztina fordítása).

A Beépített hiba azzal csalhatta lépre a rendezőt – azon kívül, hogy a nagy rakás szereplő és mellékszál dacára van központi hőse és főszála –, hogy mozgóképen már bevett, baráti zsánert választ álcájának. A Hammett és Chandler kezén elismert irodalmi műfajjá vált hardboiled detektívtörténetnek megvannak a kikristályosodott tematikus és narratív elemei, kötelező világlátása és atmoszférája. Ezekkel az építőkockákkal játszik el Pynchon, kifordítom-befordítom alapon, fűhegyek fölött szélesen vigyorogva.

A Marlowe/Sam Spade szerepkört betölteni hivatott Lenny Sportello, alias Doki valójában (és főállásban) az utolsó hippi, egy letűnőben lévő korszak rokonszenvesen úgy maradt képviselője, aki makacsul ragaszkodik a cannabishoz (néha kis acid azért befigyel), a nonkomformizmushoz és a virágmintákhoz, miközben odakint meghal a rock, üzletté lesz a szabad szerelem, a hétköznapok részévé válik a vietnami háború, miközben Amerikát, de legalábbis a nyugati partot tartósan ledermeszti a Manson-gyilkosságok sokkja. A hetvenes évek legelején vagyunk, Kalifornia kormányzóját Ronald Reagannek hívják, az Egyesült Államok elnökét meg Tricky Dicknek.

Paul Thomas Anderson az ún. „videotékás nemzedék” tagja, olyan ambiciózus vállalkozásokkal a háta mögött, mint a Boogie Nights, a Vérző olaj vagy a The Master. Ambícióból most sem volt hiány, a rendező ezúttal is egyedül ment neki az 500 oldalas könyvnek (holott számtalan példát ismerhet a videótárból arra, hogy novellát vagy kisregényt a siker nagyobb reményében lehet adaptálni). A két és fél órás, „epikus lélegzetű” mozidarab igyekvőn fel akarja mondani a regényt, és amikor szóról szóra visszahalljuk az első fejezeteket, elképzelni sem tudjuk, hogy fognak ebből kijönni. Leginkább sehogy: egy idő után elkezdődnek és egyre szaporodnak a húzások, amitől a film utolsó harmada némileg összecsapottnak tűnik. (Azt persze nem tudjuk, hogy a forgatókönyvben vagy a vágóasztalon torzultak-e el az arányok, de egyes logikai döccenők az utóbbit valószínűsítik.) Maguk a húzások többnyire okosak, ügyesek, de soha nem merészek. Ez a fajta bátortalanság végeredményben elnehezíti és iskolássá teszi a Beépített hibát, ami helyenként megfilmesített színműnek hat: sok különálló kis jelenetből áll, amelyben a szereplők elmondják a rengeteg szövegüket, és a filmszerűséget az adja, hogy ezt változó helyszíneken teszik.

Végül is nincs komoly baj a Beépített hibával. Rendesen összerakták, jó ötlet volt narrátort csinálni az egyik szereplőből (ha már Anderson ragaszkodott a sok szöveghez), jók a színészek, a nők kivétel nélkül, míg a férfiak egy része az ún. színészi eszközök gazdag tárházával tüntet, nagyon ott van a zene (Jonny Greenwood a Radioheadből). A felszálló ágban lévő Joaquin Phoenix derekasan teljesít Dokiként, de én Josh Brolinnak adnám a pálmát. Ő „Bigfoot” Bjornsen hadnagy, a szemét LAPD szemét zsernyákja és Doki ősellensége. Ebből a felállásból indulunk, aztán hogy, hogy nem, egy szemérmes férfibarátság szárba szökkenésének (virágot azért nem bont) leszünk tanúi. Az a közös felismerés hozza össze őket, hogy mindketten kispályás lúzerek a nagyobb hatalmak – tobzódik a pynchoni paranoia – szorításában.

A regényt olvasva egyből beugrott a Hosszú búcsú – és ezzel nem voltam egyedül. Altman egy merész húzással a hetvenes évek elejének Los Angelesébe teszi át Chandlert, s bár Elliot Gould Marlowe-ja nem hippi, a közeg és atmoszféra nagyon hasonló. (Pynchon nyilván ismeri a filmet – hiszen a kisujjában van a tömegkultúra, a tévéműsorokkal, gyorskajákkal, drogfajtákkal, zenekarokkal, sportolókkal, ruha-, frizura- és megváltásdivatokkal egyetemben – és kreatívan merít is belőle.) Anderson pedáns átiratában túl kevés a hozzáadott érték, a regény szarkazmusa helyett be kell érnünk kósza képi humorral, és meg sem fordult a fejében olyasmi, hogy rendhagyó noir stílust teremtsen egy rendhagyó magánnyomozós történethez. Egyesek szerint a film kevésbé élvezhető annak, aki nem olvasta a regényt. Szerintem meg fordítva.

Forgalmazza a Pro Video

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.