Film

Vannak kém­thrillerek, amelyek furfangos meseszövésükkel mindig egy lépéssel a lassú észjárású néző előtt járnak (Utolsó befutók), mások viszont túlbonyolított, zavaros cselekményükkel csak imitálni tudják ezt.

Amikor Sztupa és Troché látták, hogy leesik az első hó, nem reagáltak teljesen egyformán.

Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.

Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, rá­adásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.

Amikor Sztupa és Troché – ez a két híres-neves oroszlánvadász – a szavannákat járták, nem csak a helyi törzsek szakelemei segítették őket, de velük volt a kerti óriások csapata is.

Mivel a mainstream filmek és sorozatok sorra állnak elő apokaliptikus történetekkel, jövőjósló sci-fikkel és olyanokkal, ahol ez a kettő alig különbözik, úgyszólván logikus, hogy egyre nagyobb az igény a félelmes jövő elől az egyszerűségbe menekülni.

A legújabb magyar romantikus film hősei egy 70-es évekbeli szerelem emlékeit keresik a mai Budapesten. Mi maradt meg a vietnami diáklány és egy magyar fiú tiltott románcából? Az almafa virága rendezőjével, Szűcs Dórával a magyar–vietnami koprodukció nehézségeiről és a keleti hatásokról beszélgettünk.

Mondjuk, pofa kell hozzá, hogy valaki egy klasszikus regény, zenemű vagy (mint itt) film címét lenyúlja.

Házi barkácsfegyverekkel felszerelt idegenek érkeznek az erdőben fekvő kunyhóhoz, ahol egy meleg pár és örökbe fogadott kislányuk tölti a vakációt.

Nyilván az a legfőbb baj a színigaz történetek filmre vitelével, hogy ismerjük a végüket.

Amikor Sztupa és Troché véget vetettek a híres budapesti vizeldetüzeknek, nem mulasztottak el köszönetet mondani Tűz Ottónak és Víz Edének a sok segítségért.

Minden A hetedik pecséttel kezdődött. Margarethe von Trotta addig talán nem bízott annyira a filmek politikai és művészi hatásában, de épp Párizsban volt a korai hatvanas években; jókor, jó helyen. Francia diáktársai viszik magukkal a Bergman-film vetítésére; őket már megérintette az újhullám. Mire a film véget ér, Von Trotta tudja, hogy a filmmel akar kezdeni valamit.