Magyar Narancs: A Tánc az élet nem hagyományos táncfilm, de a táncon keresztül akar elmondani valamit. Miért éppen ez a művészeti ág tűnt a legalkalmasabb médiumnak?
Cédric Klapisch: Kamaszkorom óta figyelem a kortárs táncot. Tizennégy-tizenöt évesen bérletem volt a Théâtre de la Ville-be, ott láttam először Bob Wilson előadását, Pina Bausch, Merce Cunningham, Carolyn Carlson koreográfiáit. Felfedeztem magamnak a 70-es, 80-as évek, 90-es évek legizgalmasabb koreográfusait, ennek a kultúrának köszönhetően sikerült elsajátítanom némi tudást mind a klasszikus, mind a kortárs balettről. A kiindulási pontom a belga és az izraeli kortárs irányzat volt, utóbbi nagymestere, Hofesh Shechter szerepel is a filmben a társulatával.
MN: Előtanulmánynak tekinti a korábbi dokumentumfilmjeit francia táncosokról, koreográfusokról?
CK: Mivel sokat mozogtam táncosok, társulatok között, elég korán barátságokra tettem szert ebben az univerzumban. A Opéra Garnier-be is bejáratos lettem, a kulisszák mögött bámészkodva sok időt töltöttem azzal, hogy elképzeljem, hogyan lehet megfogalmazni filmes eszközökkel a mozgásban lévő testet. Portréfilmeket is készítettem jó néhány táncosról, társulatról. Hosszú évek óta érlelődött bennem az a szándék, hogy új megközelítést találjak a mesterségemhez. Érdekelt, hogy hogyan lehet megragadni az időt úgy, hogy egy-egy mozdulat, gesztus örök nyomot hagyjon a filmvásznon.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
