Tűz Ottó és Víz Ede… ezek természetesen felvett, afféle művésznevek voltak, még csak nem is túl szellemesek, bár sokan épp ezért szerették őket, s a korabeli sajtó is odafigyelt rájuk. Tüzet tán Hágelmannak, Vizet Vizvárinak hívták, dicsekedett is vele, hogy van egy Mariska nevű rokona (róla viszont Ómafa, ez az eleven lexikon úgy tudta, hogy eredetileg Viszkidenszkynek keresztelték, de ez akkor is mellékszál, ha Ómafa elismerően csettintett: whisky és dance, ez ám a nagy élet!).
Végül is mindegy, míg Sztupa és Troché az oltás lehetséges módozatain törték a fejüket, Tűz töviről hegyire elmondta a Népszabadságnak, hogy hogyan és miért keletkezett a tűz. Hogyan – kérdezte a riporter. Először a piszoárok némelyikéből tört fel, mint afféle mini tűzijáték, törpe tűzi erőmű, mesélte Tűz. Nagyon szép volt, épp olyan, mint augusztus 20-án, piros, zöld, sárga, csillagok, karikák, csóva és a végén csorgott le a fajanszon, mint a görögtűz a Lánchídról. A riporter Vízhez fordult, ekkor hívták a tűzoltókat. Nem, ekkor még azon gondolkoztunk, hogy fel kéne emelni az árakat, pontosabban fizetőssé akartuk tenni a piszoárokat, mert csak a kabinokért kell még ma is fizetni, de ott nincs semmi látványosság. Csak hát szikra pattant, olthatatlan, s nemcsak megnehezítette a vizelést, de egyenesen lángba borította az illemhelyek jelentős részét. Cselekedni kellett, hát szigorítottuk a tűzvédelmi rendszabályokat. A piszoárt működő állapotban csak egy méterre lehet ezentúl megközelíteni, ezt írtuk bele 12. pontnak. Sajnálatos módon akadtak olyan elvetemült bámészkodók, akik ebből a távolságból is megkísérelték, hogy is mondjam, az oltás egy szerfelett helyspecifikus, ugyanakkor helytelen és kontraproduktív formáját.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
