A Mulholland Drive, a 21 gramm, A kör, a King Kong, az Eastern Promises sztárja most a Férfit látok álmaidban című Woody Allen-filmben lép fel nálunk. Néhány nappal a mű forgatása után beszéltünk a San Sebastián-i filmfesztiválon.
*
Magyar Narancs: Milyen volt Woody Allennel dolgozni?
Naomi Watts: Addig nem találkoztunk, amíg el nem kezdtünk forgatni, a férfi főszereplőnek is akkor mutattak be, amikor az első közös jeleneteket vettük föl.
MN: Döcögősen indult a pályád Hollywoodban.
NW: Hollywood nagyon magányos hely. Olyan nagyok a távolságok a városon belül, és mivel a többség a filmiparból él, ha nincs munkád, a körön kívül rekedsz. Amikor először jártam ott, hogy felderítsem a terepet, mindenki nagyon lelkesen fogadott, és azt hittem, gyerekjáték lesz érvényesülni. De amikor pár hónap múlva viszszatértem, senki sem emlékezett rá, hogy beszéltünk. Többször is összecsomagoltam.
MN: Filmsztárként mennyire tudsz zavartalanul élni Los Angelesben és New Yorkban?
NW: Csak akkor vagyok tudatában, hogy híresség vagyok, ha filmfesztiválokra megyek, ahol kamerákat és fényképezőgépeket szegeznek rám. Amúgy az életben senki sem vesz észre az utcán. Úgy járkálhatok, ahogy akarok. Nem caplatnak utánam paparazzók.
MN: Mennyit kell dolgozni azon, hogy az ember az élvonalban maradjon?
NW: Nézzünk szembe a ténynyel: a női szerepek 90 százaléka csak arra szolgál, hogy támogassa a főhőst. Persze amióta ismert lettem, jobb forgatókönyveket kapok, és jobb rendezők keresnek meg, mint régen, mégsem várhatok tétlenül arra, mikor csörren meg a telefon. Annyira kell aktivizálnom magam a szerepek becserkészésében, amennyire csak lehet. Folyton filmötleteket kell keresni, újságcikkeket kell olvasni. Új filmemet, a leleplezett és kirúgott CIA-ügynök históriáját feldolgozó Fair Game-et is én hoztam össze mint filmprojektet, mielőtt Valerie Plame megírta volna a könyvét az esetről.
MN: A forgatókönyv vagy a rendező személye miatt vállalod el a felkéréseket?
NW: Szeretem az erőskezű filmkészítőket, segít, ha gyötörnek. Ez persze bizalom kérdése. A 21 grammot a forgatókönyv elolvasása nélkül vállaltam el, mert a Korcs szerelmek láttán mindenképpen akartam dolgozni Alejandro G. I–árrituval. Nem panaszkodhatok, eddig a legkitűnőbb rendezők gyötörtek.
MN: Jobban esik az erős kéz, mint az örömmunka?
NW: Egyszerűen nem érintenek meg azok a könnyedebb anyagok. Több mélységet és árnyaltabb szerepeket találok a borúsabb sztorikban. Engem felvillanyoz, ha nap mint nap úgy mehetek a forgatásra, hogy újabb érzelmi kihívásnak leszek kitéve.
MN: És hogy viseled a nagy szerelmeskedéseket a kamera előtt?
NW: Vannak partnerek, akikbe könnyű belezúgni. Nemrég Samuel L. Jacksonnal voltam így. Egyébként a produkciók bevett szokása, hogy a szexjelenetet az első forgatási napra teszik. Jobb, ha egyből a mélybe ugrunk.
MN: A terhességeid sem gátoltak a folyamatos munkában.
NW: Tom Tykwernek azért nagyon kellett erősködnie, hogy szerepeljek A bűn árfolyamában. Nem hittem, hogy egy filmforgatás és egy csecsemő igényei összeegyeztethetők. Hallottam, a szoptatás leszívja az ember agyát is! Meg kell hagyni, elég nehezemre esett emlékezni a szövegemre!
MN: Legutóbbi filmjeidben (A bűn árfolyama, Mother and Child, Fair Game) sorra törtető, karrierista nőket játszottál. Hasonlítanak rád ezek a figurák?
NW: Sokkal törékenyebb vagyok náluk. Túl sokat aggódom, és meglehetősen szégyenlős vagyok. Az emberek azt hiszik, hogy minden színész törvényszerűen duzzad az önbizalomtól, és imád a figyelem középpontjában lenni. Na, én nem! Ahhoz is gyáva vagyok, hogy leteremtsek valakit, még ha okot adott is rá.
MN: Nekem nem tűnsz túl félénknek.
NW: Pedig a félelem remek kiindulópont a színészethez. Olyan dolgokat élhetsz át a hatására, amire józanul nem vetemednél. Szerintem irtó jó, hogy abból él az ember, szabadjára ereszti a benső démonait. Habár a többségüket már kiűztem magamból.
MN: Mik voltak azok?
NW: Mindenki vesztett el már olyasvalakit, akit nagyon szeretett...
MN: Te hétévesen az édesapádat, aki a Pink Floyd hangmérnöke volt. Emlékszel rá?
NW: Nem sok mindenre, és nem nagy eseményekre. Néhány apróságra. Amikor beindult a karrierem Amerikában, taposómalomban voltam. Nem is akartam párkapcsolatban élni. Ha fájdalmas szituációban találja magát az ember, visszahúzódni könnyebb. Nem mintha hányattatott gyerekkorom lett volna, de a szomorúság azért bennem maradt, és valószínűleg nem akartam szembenézni vele. A munkába menekülés kézenfekvő megoldásnak tűnt. Ha nincs benned félelem a szeretteid elvesztésétől, akkor nem is érdekelnek az életről-halálról szóló történetek. Felnőtt fejjel beleástam magam a gyász pszichológiájának irodalmába. Ekkor jöttem csak rá, hogy engem oly fiatalon ért a veszteség, hogy nem is igazán értettem.
MN: Még mindig a Pink Floyd a csengőhang a mobilodon?
NW: Nem, az régen volt. Amikor forgatásra mész, mindig új mobilt kapsz a produkciótól.
