Interjú

„Mint a Rockyt”

Bragi F. Schut forgatókönyvíró

Film

A szuperhősfilmek hagyományaitól eltérően a Samaritanból előbb volt forgatókönyv, s csak később született meg a képregény. A projekt végül a főszerepet alakító Sylvester Stallone érkezésével szökkenhetett szárba. A szerző most arról mesél, hogyan esett el a rendezés jogától, miért intett be neki Ron Perlman, és mit gondol Scorsese képregényfilmeket fitymáló véleményéről.

Magyar Narancs: A Samaritan egy visszavonult szuperhősről szól, akiről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de egy fiatal fiú kedvéért visszatér. Honnan jött az ötlet?

Bragi F. Schut: Amikor kiderült, hogy a feleségemmel kisfiunk lesz, az apaság gondolatára nagyon idegessé váltam. Nem voltam biztos benne, hogy jó apa leszek: lesz-e elég türelmem, félre tudom-e tenni az ambícióimat. Addig a pontig az a vágyam állt az első helyen, hogy sikeres író, majd rendező legyek. Ezekkel a gondolatokkal birkóztam, amikor eszembe jutott, hogy mindezt felhasználhatnám egy hősalak megrajzolásához: nem egy tökéletes figura, vannak hibái, sokszor hozott rossz döntéseket, de egy gyereknek köszönhetően jobb emberré válhat. Mindezt persze számtalan filmben láthattuk már, ezért az egészet a szuperhősmozik kontextusába helyeztem. A másik kiindulópontom az az ötlet volt, hogy mi történhet egy várossal, ha a szuperhőse meghal. Hogyan nézne ki például Metropolis két évtizeddel Superman halála után? Jól ismerem a szuperhőstörténeteket, érdekelt, hogyan tudok egy kicsit változtatni a bevett formulákon, dekonstruálni azokat, elvinni a westernek felé.

MN: Közel két évtizede a szuperhősmozik korát éljük, az azonban a mai napig ritka, hogy egy ilyen film ne képregényen alapuljon. A Samaritant saját ötletéből írta, a saját szakállára.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.