Interjú

„Mint a Rockyt”

Bragi F. Schut forgatókönyvíró

Film

A szuperhősfilmek hagyományaitól eltérően a Samaritanból előbb volt forgatókönyv, s csak később született meg a képregény. A projekt végül a főszerepet alakító Sylvester Stallone érkezésével szökkenhetett szárba. A szerző most arról mesél, hogyan esett el a rendezés jogától, miért intett be neki Ron Perlman, és mit gondol Scorsese képregényfilmeket fitymáló véleményéről.

Magyar Narancs: A Samaritan egy visszavonult szuperhősről szól, akiről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de egy fiatal fiú kedvéért visszatér. Honnan jött az ötlet?

Bragi F. Schut: Amikor kiderült, hogy a feleségemmel kisfiunk lesz, az apaság gondolatára nagyon idegessé váltam. Nem voltam biztos benne, hogy jó apa leszek: lesz-e elég türelmem, félre tudom-e tenni az ambícióimat. Addig a pontig az a vágyam állt az első helyen, hogy sikeres író, majd rendező legyek. Ezekkel a gondolatokkal birkóztam, amikor eszembe jutott, hogy mindezt felhasználhatnám egy hősalak megrajzolásához: nem egy tökéletes figura, vannak hibái, sokszor hozott rossz döntéseket, de egy gyereknek köszönhetően jobb emberré válhat. Mindezt persze számtalan filmben láthattuk már, ezért az egészet a szuperhősmozik kontextusába helyeztem. A másik kiindulópontom az az ötlet volt, hogy mi történhet egy várossal, ha a szuperhőse meghal. Hogyan nézne ki például Metropolis két évtizeddel Superman halála után? Jól ismerem a szuperhőstörténeteket, érdekelt, hogyan tudok egy kicsit változtatni a bevett formulákon, dekonstruálni azokat, elvinni a westernek felé.

MN: Közel két évtizede a szuperhősmozik korát éljük, az azonban a mai napig ritka, hogy egy ilyen film ne képregényen alapuljon. A Samaritant saját ötletéből írta, a saját szakállára.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.