magyarnarancs.hu: Túl az ötvenen sötétebb, drámaibb szerepekben kezdték foglalkoztatni.
RW: Sötétebb és keményebb szerepekben, ami remek dolog. Ráadásul egyre fiatalabb rendezők kértek fel ilyesmikre, aminek szintén örültem. A szocio- vagy pszichopatákat nem kötik ugyanazok a szabályok, mint minket. Mégis köztünk vannak. Egy-egy ilyen figurát megformálni rendkívül izgalmas feladat. Lehetőségem van finomabb, apróbb rezdülések kidolgozására. A dolog nagy része az előkészületi fázisban dől el. És amikor a kamera elé lépsz, akkor mindössze hozzáadsz ehhez még némi pluszt. Ahogy Jack (Nicholson) mondta (utánozza a hangját): „idővel minden egyre könnyebben megy”. Nekem a drámai játék is könnyen jön. Időnként aggódni is kezdek, ha túl gördülékeny a munka. „De hát ez dráma, nem kéne, hogy valami konfliktus dúljon itt?” De hát kellemes a meló. Ezek a sötét szerepek az Álmatlanságban (2002) vagy a Sötétkamrában (2002) olyan típusú emberek tanulmányozására adtak lehetőséget, amikre eddig nem volt lehetőségem. Könyveket olvasok róluk, videofelvételeket nézek. Ha ugyanazt, amit ezekben a szerepekben csinálok, a valós életben végezném el, börtönbe dugnának vagy kórházba. Most mintha valóra válthatnám a képzelődéseim.
| ||
magyarnarancs.hu: Sosem dédelgetett rendezői ambíciókat?
RW: Nem. Soha. Nincs meg bennem az a készség, hogy döntéseket hozzak. Márpedig a rendezőnek tulajdonképpen folyvást csak ez a dolga. A rendezők nagyobb kontextusban gondolkodnak, egy egész produkciót tartanak a szemük előtt. Nekem nincs ilyen adottságom sem.
magyarnarancs.hu: Azért volt már része zűrös forgatásokban. Hogyan kezeli az ilyet?
RW: Mókázással. Az ember felismeri, ha egy produkció rossz állapotban van. A forgatókönyvet öten írták, többségük a forgatás kezdete után nyúlt bele, nap mint nap újabb jeleneteket írtak át. Te meg nem tudod, hogy mit csinálj. „Most akkor legyek még viccesebb? Legyen ilyenebb, olyanabb?” A legveszélyesebb dolog, amit hallhatsz egy filmnél: „Majd kijavítjuk menet közben!” Az Álmatlanság forgatásán Pacino mennydörgött: „Oooaahhhhh”, hogy belehelyezkedjen a karakterbe. Mire én elővettem a kis törékeny orgánumom (manószerű hangon): „i-i-i”. Pacino dühösen felordított: „Ki volt az?!” Mire én (iskolás fiú módjára): „Én voltam, kérem, Mr. Pacino. Rosszalkodtam.” Na, ez beállította a hangulatot. Hogy ne spilázza túl itt ezt a method szarságot (mármint a method actinget – a szerk.). Persze továbbra is nagyra becsülöm őt. Tanulságos volt látni közelről a módszerét, mert nagyon intenzívvé tud válni benne, és ez nekem tetszik. De én azért nem tudnám azt művelni, amit ő: „Szólítsatok a szerep szerinti néven!” Ha a Sötétkamránál ezt a módszert használom, belerokkantam volna. Egy nagyon belemerülős, érzelmes jelenet után is ellövök egy poént, és ez sokat segít. Kitisztítja a tudatod, megtölt energiával, nem vagy állandóan merev, feszült.
| ||
magyarnarancs.hu: Mindig is lenyűgöző vitalitás áradt önből. Honnan jön, mi az alapja?
RW: A komikusok időnként elég sötét, borongós karakterek. A humor túlélési mechanizmus. A komikus titka, hogy egyszerre tud bohókás és komoly lenni. Mert képes kontrollálni az elméjét.
magyarnarancs.hu: Amikor szerepe szerint meg kell halnia, nem morfondírozik a halál tényén?
RW: Nem. Ötvenkét éves vagyok, még nem kell emiatt aggódnom. Amikor elkezded elveszíteni a barátaidat, sorra egyiket a másik után, a halál már nem is annyira grim reaper (veszedelmes kaszás), hanem a grim rapper. „Yoooo, mizu?!” Mintha már várna a túloldalon, és afelől érdeklődne: „Hé, haver, hogy vagy?” Kétségtelen, hogy abban az életkorban vagyok, amikor az ember elkezd gondolkodni arról, milyen művészi örökséget hagy hátra. Hogy miként fognak emlékezni rá. Biztos ismeri ezeket az életműdíj-kiosztásokat, amiket az American Film Institute rendez. Megjelennek a nagyságok, és azt mondják: „De hát még mindig élek!” Én is sokat gondolok arra, miként fog rám emlékezni a családom, miként méltatják majd a munkám. Ebben a korban már válogatósabb vagy, inkább vállalsz egy-két érdekesebb szerepet, mint olyan felkéréseket, amikkel egy rakás pénzt lehet keresni. Amikor megkaptam a Good Will Hunting (1997) forgatókönyvét, nem azt mondtam rá rögtön, hogy „milyen jó benne a szerepem”, hanem csak arra tudtam gondolni, ebben a filmben muszáj szerepelnem. Mert végre itt egy film, ami életszerű figurákról beszél, a való életről szól. Egy film, ami pont ott érint meg, ahol kell. A forgatókönyv olvasásakor pontosan tudtam, hogy olyan nagyszerű anyaggal van dolgom, amihez foghatóval a Holt költők társasága (1989) óta nem volt dolgom. Amikor találkoztam Mattel (Matt Damonnal), azt mondtam neki: „Na, nyugodtan valld csak be, az apád írta, ugye?”
magyarnarancs.hu: Ha végig kéne néznie az életét, mit vágna ki belőle?
RW: Kitörölni talán nem akarnám, de alaposan megvágnám azt a korszakot, ami a 35 és 39 életévem közé esik. Sokat ittam akkortájt. De az ivás sosem segített. Mentálisan már ki is töröltem.
magyarnarancs.hu: Vagyis nem emlékszik arra az időszakra?
RW: Homályosan. Vissza tudok rá emlékezni, néha még kedvelni is tudom egyes epizódjait. Vad évek voltak.
| ||
