Magyar Narancs: Miben rejlik az indiai tradicionális birkózás lényege?
Hariprasad Chaurasia: A tradicionális birkózás egy olyan küzdelem, melynek szisztematikusan felépülő szabályrendszere van. Csak ennek pontos ismerete után kerülhet sor a küzdelemre, amely egy szent talajon, az úgynevezett madin zajlik, ami olyan puha, hogy senkinek sem eshet baja a mérkőzésen. Ez a fajta birkózás csak Észak-India két államában, Uttar Pradesben és Biharban honos. Ott viszont nagyon népszerű. A családom egy hagyományos birkózófamília, vagyis az apám, a nagyapám, de még az ő apja is birkózásból élt.
MN: Honnan ered az első zenei emléke?
HCH: Jól emlékszem, anyám rendszeresen énekelt nekem, amikor etetett. Rövid dallamokat duruzsolt a fülembe, hogy kinyissam a szám. Sajnos hatévesen elvesztettem őt, de még mindig tisztán emlékszem a hangjára.
MN: Először énekelni tanult, csak később kezdett bansurin játszani. Miért váltott?
HCH: Mert a hangterjedelmem nem volt elég. Csak egy oktávban tudtam szépen énekelni, és ha feljebb merészkedtem a hanglétrán, akkor az elkezdett recsegni. A mesterem ajánlotta, hogy válasszak inkább olyan hangszert, amelyben megvan az emberi hang minden lehetősége, és amely a saját énekhangom tartományában szólal meg.
MN: Kiket hallgatott fiatalkorában?
HCH: Abdul Karim Khan, Ustad Amir Khan, Ustad Bade Ghulam Ali Khan (mind énekesek - a szerk.), Ustad Allauddin Khan, Ustad Inayat Khan, Ustad Vilayat Khan (hangszeres zenészek - a szerk.). Mennyei zenész volt mind.
MN: Annapurna Dévivel mikor találkozott?
HCH: 1966-ban. Azonnal megéreztem, hogy csakis tőle akarok tanulni, és senki mástól. Már az első találkozásunk sokkoló volt. Azt mondta, hogy "én nem játszom fuvolán, menj el inkább egy fuvolistához". De nekem egy fuvolista játéka sem tetszett igazán, az ő zenéjétől meg el voltam ragadtatva. Azt feleltem hát, hogy én a fuvolán keresztül szeretnék megnyilvánulni, de csakis tőle vagyok hajlandó tanulni. Három éven át újra meg újra elmentem hozzá, hogy a mesteremnek kérjem, de mindig visszautasított. Aztán három év után egyszer meghallhatott, és azt mondta: "A legelejétől kéne kezdened a tanulást, másképp nincs értelme." Csakhogy én ekkor már 12 éve játszottam a hangszeren. "Hogy kezdhetnéd elölről?" - kérdezte újra meg újra. Ekkor találtam ki, hogy megcserélem a kéztartásomat, s így, a fuvolát bal felől tartva elölről kezdhettem a tanulást.
Ez persze nagyon sok fájdalommal járt. Szinte lehetetlen próbálkozásnak tűnt. Vagy tíz évig csak sírtam az erőfeszítéstől, de soha nem hagytam abba a gyakorlást. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha Annapurna Dévi nem fogad el tanítványának. De szerencsére a mai napig tanít. Bár már nagyon tisztes korban van, még mindig azt mondom, nagyon szép asszony, és nincs hozzá fogható muzsikus, akinek ennyire ragyogó lenne a személyisége.
MN: Úgy hallottam, hogy az apjához, Ustad Allauddin Khanhoz hasonlóan Annapurna Dévi is nagyon szigorú mester.
HCH: A mesternek szigorúnak kell lennie, különben nem leszel képes keményen dolgozni. De én azért is kötődtem hozzá minden keménysége ellenére, mert az édesanyám elvesztése után úgy éreztem, hogy benne találom meg az új anyámat.
MN: Ustad Allauddin Khannal mikor találkozott először?
HCH: 1953-ban. Akkoriban rendszeresen megfordult szülővárosomban, Allahabadban a helyi rádióban vendégzenészként. Fantasztikus ember volt. Soha nem találkoztam hozzá hasonló személyiséggel. Igazi szent volt, aki a tanítás mellett szállást és ételt is adott a tanítványainak, sőt még az egészségükkel is törődött. (Allauddin Khan 1986-ban hunyt el, de mivel születésekor nem volt lakosság-nyilvántartás, nem tudható, hogy 103 vagy 110 éves volt-e akkor.) Mesterien játszott zongorán, hegedűn, trombitán, mindenféle dobokon és persze a sarodon, a fő hangszerén.
MN: Hogy kezdődött az ön pályafutása?
HCH: Gyerekkoromban a barátaim házában kellett gyakorolnom, és titokban vettem zeneórákat, mivel a családunk hagyománya szerint birkózóvá kellett volna válnom. Látszólag belementem a birkózásba, de a szívem mélyén mindig a zene szólt. Közben persze féltem az apámtól, mert ha kitudódik, nagyon eltángált volna.
MN: Mikor kezdett koncertezni?
HCH: 1955-ben Allahabadban volt az első koncertem. Késett egy nagy fesztivál fő műsorszáma, és ezért tíz percet kaptam a színpadon. Akkor én még rövidnadrágos kisfiú voltam, és meg kell mondanom, fogalmam sincs, hogy mit játszottam. Sőt olyan szégyenlős voltam, hogy el is bujdokoltam a koncert után.
MN: A nemzetközi karrierje hogyan kezdődött?
HCH: Az első koncertem 1966-ban volt a Royal Albert Hallban, ahova Yehudi Menuhin is eljött a feleségével. Ott volt a nagyszerű fuvolista, Jean-Pierre Rampal, de még George Harrison is. Nagyon ideges voltam, de nagy sikerrel jártam.
MN: Aztán az indiai klasszikus zene világsztárja lett...
HCH: Én nem vagyok világsztár. Csak teszem a dolgomat. Eljuttatom a mesterem üzenetét a világ minden tájékára. Egyszerű hírvivő vagyok. Sok évvel ezelőtt persze voltak igazi sztárok, de annak az időnek már vége. Az a fontos, hogy úgy játsszak, mintha imádkoznék. Mintha a mesterem minden koncertemet az első sorból hallgatná.
MN: Hány tanítványa van?
HCH: Több mint száz, szerte a világban. Amerikában, Japánban, Franciaországban, de még Magyarországon is van tanítványom. Ingyen tanítok, tehát szívesen jönnek hozzám. Közülük legalább húszan nagyszerű zenészek lettek.
MN: Számos díjat és kitüntetést nyert el a zenéjével. Melyik ezek közül a legfontosabb önnek?
HCH: Az a kitüntetés a legfontosabb, hogy a zeneszerető emberek eljönnek a koncertemre. Nem hiszek a papírok szentségében, nem számít, hogy ki milyen címet, díjat nyer el a világ bármely szegletében.
Az emberek nem hisznek igazán a felsőbb hatalomban, de mindig megérzik, ha nem süt rájuk a Nap. A zenével is így van. A zenét Brahma alkotta. És amikor az emberek meghallották, megnyugtatta a lelküket. Vagyis mi úgy tartjuk, hogy a zene isten ajándéka, isten áldása az emberiségnek. Az állatok, de még a növények is értékelik, és szebben virulnak a zenétől. Nem számit, hogy tudsz-e zenélni, vagy érted-e a zenét. Ez teljesen másodlagos. Ha a szád nem érez ízeket, akkor a szád halott. Ha a füled nem élvezi a zenét, akkor a füled hasztalan. Akik nem a szépséget, hanem a mennyiséget, a pénzt dicsőítik, azok valójában isten büntetését szenvedik el. Az ilyen emberek hatalmas összegeket halmoznak fel a bankszámlájukon, de több tablettát fogyasztanak, mint ételt.
MN: Hallott már magyar zenét?
HCH: A magyar cigányzene nagyon híres Nyugaton. Ez egyfajta népzene, ami India falvainak is jellegzetes eleme. Autentikus formájában nemigen hallható a nagyvárosokban, de ha elmész a falvakba, könnyen elbűvöl az isteni szépsége és őszintesége. Akárcsak anyám éneke. ' nem volt képzett zenész. Egyszerűen csak megénekelte, amit érzett - és ez a zene valódi lényege.
