Magyar Narancs: Miért a hetedik és a nyolcadik kerület lett a kutatási terep?
Michael Rakowitz: Amikor tavaly májusban egy hétig itt mászkáltam a városban, nagy élményt okoztak a lyukak, az eltűnt épületek nyomai. Egy ház az építés és a bontás pillanataiban tárja fel a belsejét, kommunikálja a történetét, de nehéz logikus magyarázatot adni arra, hogy miért találjuk ezt izgalmasnak. A hetedik kerületet látva a mi nagy New York-i foghíjunkra kellett gondolnom. Utólag úgy érzem, hogy a WTC-vel elveszítettünk egy lehetőséget, hiszen nemcsak az építészek, hanem gyakorlatilag mindenki azon gondolkodott, mi legyen a helyén. Ez a párbeszéd emlékezetről, építészetről és városi térről szólt. Minden-kinek volt egy ötlete. Szerintem a legrosszabb megoldás volt egyetlen ötlet mellett dönteni. Nem akarom felmagasztalni a rombolást, de amikor valami eltűnik, az az üres hely a képzelet számára termékeny talajjá válik. És ez az alkalom felhasználható arra, hogy a tágabb helyzetről beszéljünk, arról, hogy milyen kultúrában akarunk élni, milyen terek termeljék ki ezt a kultúrát, és hogy az tartalmazza mindazon emberek véleményét, akik használják a tereket. Így jutottam a hetedik kerülethez, és irgalmatlan mennyiségű fotóhoz, amivel akkor még nem tudtam mit kezdeni.
MN: A munkáid általában egy meghatározott szociokulturális közeg szereplőivel közösen készülnek. Hogyan jön létre a dialógus?
MR: Hagyom, hogy megtörténjen egy találkozás. Az egyik első projektemben hajléktalanoknak építettem felfújható menedékeket, a szellőzőrendszerek kimeneteit használtam fűtésre. Az a New York-i hajléktalan, akinek az első készült, mikor már eleget látott a metrómegállóban lézengeni, megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, művész vagyok, akit a köztéri művészet és a városi tér érdekel. Elkezdtünk beszélgetni, végül ő javasolta, hogy dolgozzunk együtt. Michael McGee, akinek a másodikat építettem, az újságban olvasott a projektről, aztán bemutatott másoknak is, és így jött a többi, eddig összesen harmincnyolc. Érdekes élmény volt, amikor New Yorkban egy mosodánál szerettük volna összerakni a menedéket. Jött egy rendőr, és mondta, hogy húzzunk el, mert az egyik emeleti lakó panaszkodott. Aztán csak állt, nézett rám, Michaelre és a cuccunkra, és a fejéhez kapott: láttalak a tévében. Végül azzal jött viszsza, hogy a rendőrfőnök megadta az engedélyt. Tudni kell, hogy New Yorkban a rendőrök a hajléktalanközösség legnagyobb támogatói, éppenséggel ők azok, akik ugyanúgy látják a várost. A köztes tereket figyelik, a sötétséget, az épületek közeit. Ez gyakorlatilag nemcsak szimpátiát, hanem egyfajta bajtársiasságot is teremt köztük. Ilyenkor válik a munkám izgalmassá, mert rávilágít társadalmi elkötelezettségekre vagy egy alternatív narratíva létére. Nem is érdekel igazán, hogy művészetként adjam el a dolgot, hiszen a költészet és a valóság érdekel, illetve az, amikor a kettő találkozik.
MN: A gyakorlatban mégis el kell adnod valahogy a munkádat. Például az iraki kiskereskedelmi bizniszed hogyan passzolható el?
MR: A Return projekt kereske-delemként kódolt. A galériákban FedEx-irodaként jelenik meg, a falon fotókkal rólam és a nagyapámról, aki New Yorkban nyitott üzletet, miután 1946-ban száműzték Irakból. Az áru oda-vissza hajózását, ezt a pragmatikus eszközt alkalmazom, miközben az eredmény-nek sokkal több köze van a költészethez. Amikor Bronxban volt a kiállítás, Queensből és Brooklynból jöttek az ügyfelek, hogy az Irakban maradt családjuknak árut küldjenek. Volt, aki egyszerű dolgokat küldött, például egy CD-ROM-ot a Microsoft Office 1997-es verziójával vagy egy teljes csecsemőfelszerelést játékokkal, székkel. A bolt helyettesít valamit. A történetek arcot adnak az iraki emigránsnak, aki nemcsak azt tapasztalta meg, hogy a hazája háborús zónává vált, hanem azt is, hogy az Államokban a "befejezett misszió" nyelvét használjuk, miközben nem épült ki újra az 1990 előtti infrastruktúra. Másrészt Irakkal kapcsolatban minden az olajról szólt. Elkezdtem a datolyaiparral foglalkozni. Ez Irakot mint kulturális termelőt mutatja be, ami nem igazán jön át, ha a CNN-t nézed, ahol a város zöld színben úszik, mert kizárólag az éjszakai látványt mutatják, bombatalálatkor. Ez a művészet arra használja az infrastruktúrát, hogy szóra bírja a közönséget a saját helyzetéről, de másképpen. Szeretnék egy olyan helyzetet, amikor egy iraki és egy Irakban állomásozó katona egy családtagja találkozik az üzletemben. Ugyanis itt nem töltenék be a győztes és az ellenfél szerepeit.
MN: Mi a viszonyod az építészethez, hogyan kapcsolódsz Yona Friedmanhez, akinek a La Ville Spatiale (Ûrváros) című munkáját használtad a trafóbeli kiállításodhoz?
MR: Friedman olyan várost ért a La Ville Spatiale alatt, amely a lakói szabad akaratához alkalmazkodik. Izgatott Friedman városának vertikális kiterjedése, aminek semmi köze a felhőkarcolóhoz, viszont sok köze van a város rétegeihez. A régi város lent van, az új város felette lebeg. Érdekes lenne a hetedik és a nyolcadik kerületet ebből a szempontból vizsgálni. Ehhez kapcsolódik az is, amit te mondtál, hogy jó lenne a nosztalgiát nem kizárólagos erőként alkalmazni, amikor ezeknek a házaknak a sorsáról beszélünk. Nagyon könnyű ebbe belecsúszni. Nem vagyok a bontások ellen, mert a város valójában így éli túl magát. De fontos, hogy mindez ésszel történjen, a város mégse legyen múzeum.
MN: A kiállításod némiképp azt is bemutatja, mennyire nehéz Budapesten szóra bírni az embereket a saját városukról.
MR: Úgy érzem, az emberek sokkal zárkózottabbak itt. Az Államokban sokat rajzoltam nyilvános helyen. Ez ott garancia a beszélgetésre. Itt is olyan helyzetet teremtettem, hogy a köztéren rajzolhassak. A szendvicsember-felszerelésem a lehajtható asztallal ezt üzeni. Végül összesen 19 rajz született, amiből látszik, hogy nem volt egyszerű rávenni az embereket arra, hogy beszéljenek, és ez az igazán érdekes dolog. New Yorkban intenzív és artikulált helyzet alakult volna ki. Itt az emberek haboztak megszólítani engem, inkább őgyelegtek körülöttem. Az egyik pasas, akinek rajzoltam, azért szólított meg, mert nem értette, kinek dolgozom. Meg azt sem, hogy miközben itt a rengeteg gyönyörű látnivaló Budapesten, én olyan képeket mutogatok a városról, amelyek fekete-fehérben má-sodik világháborús helyszíneknek is elmennének. Ezzel elkezdődött egy beszélgetés, itt be lehetett lépni. Ezek a belépési pontok azon-ban nem adottak bárkivel. De nem mennyiségi alapon dolgozom, inkább ezek a mikrodialógusok ér-dekelnek.
MN: Végső soron az is lehet, hogy a koncepció, amivel ide érkeztél, nincs teljes összhangban a hellyel.
MR: A képzelet építészei egyszerre volt siker és csalódás. Nem hiszem, hogy két hónap alatt ki le-het tanulni egy várost. Kísérletnek szántam a projektet, és nem zártam le. És tetszik, hogy nem tudhatom le az egész projektet annyival, hogy kimentem Budapesten a nyilvános térbe, jöttek hozzám az emberek, és íme, itt vannak a rajzok. Nem, alaposan leizzadtam, mire összehoztam egy beszélgetést.
1973-ban született New Yorkban, zsidó nagyszüleit 1946-ban űzték el Irakból. Ezek a biografikus vonások tetten érhetőek a munkáiban: a város, az otthontalanság, az identitás kérdéseit vizsgálja, a meggyökeresedett kulturális képzetek legtöbbször köztéren zajló szétcincálásával. Első és máig folytatódó projektje a ParaSITE, mellyel hajléktalanoknak szánt mobil menedékeket épít. Néhány évvel ezelőtt kinyomozta, hogy az iraki gasztronómiában oly fontos, Irakban készülő datolyaszirupot Szírián és Libanonon keresztül, a címkék hamisításával importálják az Egyesült Államokba. Ez késztette a szirupbiznisz elindítására, ezt most egy egyetemi kutatási alapból finanszírozza. Budapestre csereprogram keretében került, ahol két hónapon keresztül készítette elő A képzelet építészei című kiállítását a Trafóban. Rajzait a magyar származású építész, Yona Friedman La Ville Spatiale vázlata alapján installálta "lebegő" terekben. Volt olyan rajzalany, aki erdőt telepített volna, más cinikusan belehúzott volna a foghíjasításba, megint más üvegbuborékot vagy egyszerűen sok-sok játszóteret épített volna Budapesten. Rakowitz a rajzok mellé installálta a kézzel írott magyarázatait, mint egy terepnapló kivonatait, amelyek a többszörösen áttételes kulturális fordítási folyamatot is visszaadják. Aki lecsúszott a ki-állításról, az egyrészt bánkód-hat, másrészt tájékozódhat a www.michaelrakowitz.com-ról.
