Interjú

„Most éppen így”  

Kocsis Ágnes filmrendező

Film

A héten mutatják be harmadik nagyjátékfilmjét, az Édent. Egy magányos nőről szól, aki betegsége miatt él teljes elszigeteltségben, még az utcára is csak ormótlan védőruhában léphet ki. Noha a filmnek most, a járvány idején különös aktualitása van, a forgatókönyv már tíz éve készült, és a forgatás is a pandémia előtt zajlott le.

Magyar Narancs: A film főszereplője állandó felügyeletre szorul, a betegsége azonban nincs megnevezve. Mintha a világra lenne allergiás.

Kocsis Ágnes: A főszereplő, Éva allergiája kimondottan a modern korhoz, környezetszennyezéshez, kemikáliákhoz, különböző sugárzásokhoz kötődik. Egyébként létezik olyan betegség vagy jelenség, melyet multiple chemical sensitivitynek (kb. összetett vegyianyag-érzékenység – L. T.) neveznek, az ezzel élő emberek általában elvonulnak a társadalomtól, és megpróbálják távol tartani magukat a környezeti ártalmaktól.

MN: A történetben az allergiával kapcsolatos legfontosabb kérdés az, hogy pszichés vagy fizikai okai vannak-e. Ez a valóságban is így van?

KÁ: A betegséget néhány helyen elismeri a társadalombiztosítás, de az orvostudomány nem nagyon tud mit kezdeni vele; ahogy a filmben is elhangzik, nem tudják, hogy mi okozza és miért. De engem nem az orvosi rész érdekelt, hanem az, hogy ez nagyon-nagyon szép metaforája annak, amiben élünk és ahová juthatunk, ráadásul ezt nagyon érdekesen lehet vizuálisan is megjeleníteni. A főszereplő a külvilágtól elzárt helyen él, a lakásában minden fémből készült, a falon lévő szigetelés is. Szigorú feltételeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki bemehessen hozzá, és ő is csak nagyon komoly védőruhában mehet ki az emberek közé. Ez szimbolizálja a magányát, az elszigetelődését, és vizuálisan is kifejezi azt a jövőt, ami felé a világ tart, az egymástól való eltávolodást.

MN: E szimbolika vizuális megjelenítése kizárólag a fantázia szüleménye?

KÁ: Természetesen dokumentálták, hogy ez a betegség vagy jelenség milyen tünetekkel jár, akik így élnek, milyen jellegű dolgokkal szigetelik a lakásukat, milyen berendezési tárgyakat használnak, milyen környezetbe vonulnak el. De a létező esetek nem hasonlíthatók a filmbélihez. Például az Éden egyik legfontosabb jelenete az, amikor a főszereplőt elviszik a sivatagba, ahová elvileg nem ér el semmiféle káros környezeti hatás. Azt szerettem volna megmutatni, hogy ma már nincs a földnek olyan pontja, amelyet ne szennyeztünk volna be valamilyen formában.

 
Fotó: Narancs
 

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.