rés a présen: A Zsidó Budapest 150 ünnepi rendezvénysorozat programján mutatták be az 1944 című kisfilmedet. Mi a története?
Salamon András: A holokauszt témájával először a 2001-es Elveszett család című dokumentumfilmben foglalkoztam, aztán a 2007-es Meséld el című rövidfilmben – amely bejárta a világ fesztiváljait, s később középiskolai tananyag lett –, majd ismét egy rövidfilmben, a 2015-ös Indifference-ben. Ezek a munkák mindig úgy kezdődtek, hogy nekiültem a családi archívumnak, és lemerültem a nagyszüleim által végigjárt pokol bugyraiba. Így történt ez az 1944-re készülve is, amikor a ravensbrücki és a penigi koncentrációs táborokat megjárt Sári nagymamám dokumentumai között kutattam, mert épp egy erőteljes szöveget kerestem a filmszínész diákjainknak. A filmben elhangzó monológ Kiss Sándorné naplójából származik, akiről mindössze annyit tudok, hogy Sárival volt egy táborban, és hazaérkezése utáni címe a II. kerület, Rómer Flóris utca 39. volt.
rap: Miért a „színházias” formát választottad?
SA: A filmben szereplők Cserhalmi György, Thuróczy Szabolcs és Kerekes Vica által vezetett filmszínészosztály hallgatói. Amikor nekiálltunk a munkának, még csak két hónapja jártak a suliba. Minden instrukcióm arra irányult, hogy ne játsszák el mindazt, amit elmondanak, csak jelenítsék meg: hagyják, hogy majd a nézőben keletkezzen a hatás. A közös munkánk során végig a filmszínészet sajátos igényeit próbáltuk szem előtt tartani; az arcközeli képek brutális kifejező erejét, amit a Kulesov-effektussal is igyekeztem illusztrálni. Ez a nagyon visszafogott filmnyelvi apparátus, amellyel elmeséljük – életre keltjük – Kiss Sándorné naplóját, azért volt izgalmas számomra, mert a színészektől is, az operatőröktől is, a vágótól is azt kértem, hogy találjuk meg azt a hajszálvékony határvonalat, ami a fikció és a doku között húzódik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
