rés a présen

„Néhány utcányira”

  • rés a présen
  • 2023. december 19.

Film

Salamon András filmrendező

rés a présen: A Zsidó Budapest 150 ünnepi rendezvénysorozat programján mutatták be az 1944 című kisfilmedet. Mi a története?

Salamon András: A holokauszt témájával először a 2001-es Elveszett család című dokumentumfilmben foglalkoztam, aztán a 2007-es Meséld el című rövidfilmben – amely bejárta a világ fesztiváljait, s később középiskolai tananyag lett –, majd ismét egy rövidfilmben, a 2015-ös Indifference-ben. Ezek a munkák mindig úgy kezdődtek, hogy nekiültem a családi archívumnak, és lemerültem a nagyszüleim által végigjárt pokol bugyraiba. Így történt ez az 1944-re készülve is, amikor a ravensbrücki és a penigi koncentrációs táborokat megjárt Sári nagymamám dokumentumai között kutattam, mert épp egy erőteljes szöveget kerestem a filmszínész diákjainknak. A filmben elhangzó monológ Kiss Sándorné naplójából származik, akiről mindössze annyit tudok, hogy Sárival volt egy táborban, és hazaérkezése utáni címe a II. kerület, Rómer Flóris utca 39. volt.

rap: Miért a „színházias” formát választottad?

SA: A filmben szereplők Cserhalmi György, Thuróczy Szabolcs és Kerekes Vica által vezetett filmszínészosztály hallgatói. Amikor nekiálltunk a munkának, még csak két hónapja jártak a suliba. Minden instrukcióm arra irányult, hogy ne játsszák el mindazt, amit elmondanak, csak jelenítsék meg: hagyják, hogy majd a nézőben keletkezzen a hatás. A közös munkánk során végig a filmszínészet sajátos igényeit próbáltuk szem előtt tartani; az arcközeli képek brutális kifejező erejét, amit a Kulesov-effektussal is igyekeztem illusztrálni. Ez a nagyon visszafogott filmnyelvi apparátus, amellyel elmeséljük – életre keltjük – Kiss Sándorné naplóját, azért volt izgalmas számomra, mert a színészektől is, az operatőröktől is, a vágótól is azt kértem, hogy találjuk meg azt a hajszálvékony határvonalat, ami a fikció és a doku között húzódik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.