Interjú

„Nem égetem tovább magam”

Herendi Gábor filmrendező

Film

Legújabb filmje, a Futni mentem egy hete fut a mozikban. A filmes szakma jelenéről és jövőjéről, a propagandafilmekről és a terveiről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A Futni mentem közönségfilm…

Herendi Gábor: Szörnyű pejoratív, nem?

MN: Egyrészt igen, mert ha azt mondom, közönségfilm, rögtön az jut eszembe, hogy ez egy olyan film, amely nem megy mélyre. Ennek így is kell lennie?

HG: Minden filmrendező olyan filmet szeretne csinálni, amellyel mind a két igényt kielégíti. Mindenki szeretné, ha sokan megnéznék a filmjét és egyben értéket is képviselne, vagy­is reflektálna a társadalmi szituációkra, és görbe tükröt tartana a magyar társadalomnak. A vígjátékok kevéssé tudnak társadalmi problémákat felvetni, de mégis az lenne a jó, ha a kettő összefésülhető lenne. A Futni mentem szerintem megvalósítja ezt.

MN: A film gyakorlatilag állami támogatás nélkül, a Vertigo Média gyártásában készült. Ez lehet felszabadító is, de a magas nézőszám igénye nem befolyásolja a minőséget?

HG: Ad egy olyan szabadságot, hogy a Nemzeti Filmintézetnek semmiféle beleszólása nincs, ez a mi magánprojektünk. A nehézség abból fakad, hogy ezáltal sokkal kisebb büdzséből kellett gazdálkodni, de kifejezett célom volt, hogy ez ne látszódjon rajta. És igen, feladata, hogy legalább akkora nézőszámot hozzon, hogy nullszaldóra jöjjünk ki. Persze van ebben egy kis dafke is, mert ez még az NFI által fejlesztett film volt, és eleinte adtak is a forgatókönyvre egy-kétmilliót, de miután elkészült, kidobták. Annak ellenére, hogy az NFI állandóan azt hajtogatta, hogy nincs vígjáték, nincs vígjáték. A producerek értetlenül álltak a döntés előtt, és úgy érezték, olyan jó anyag van a kezükben, hogy azért is meg kell csinálni. Akkor hívtak be engem a projektbe. Egy ilyen limitált költségvetésű film csak akkor tud megvalósulni, ha nagyon precízen elő van készítve. Nem engedhettük meg magunknak, hogy felesleges pénzt dobjunk ki arra, hogy egy jelenetet mindenhonnan fölvegyünk. Nagyon határozottan tudnom kellett, hogy mit, honnan akarok megmutatni, hogy egy méter nyersanyagot se forgassunk feleslegesen.

MN: Pályázol még állami támogatásra?

HG: Már nem. Abbahagytam.

MN: Miért?

HG: Hét pályázatomat kiszórták mondvacsinált indokokkal, úgyhogy befejeztem, nem égetem tovább magam. Nagy munka egy ilyen pályázat, pénzbe kerül, és feketén, fehéren kiderült, hogy engem nem engednek oda.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.