magyarnarancs.hu: Vincent Cassel és ön se veled, se nélküled házastársakat alakítanak. Sokat improvizáltak?
Emmanuelle Bercot: Volt forgatókönyv, és Maïwenn, a rendezőnk pontosan felvázolta, mi történjen az egyes jelenetekben, de a dialógusokat majd mindig ránk bízta. Olykor azért hallani lehetett a háttérből, hogy suttogja felénk, mit szeretne hallani, mit mondjunk, de a leggyakoribb rendezői utasítása mégiscsak az volt: csináljátok úgy, mintha civilben lennétek. Ez azért elég félelmetes volt abban a jelenetben, amikor bejelentem a válást; egyáltalán nem tudtam, hogy fog a partnerem, Vincent Cassel reagálni. Elkeseredetten megölel, vagy éppen dühöngve rám borítja az asztalt?
magyarnarancs.hu: Cassel egy szabadságra vágyó, a kötöttségek elől menekülő férfit játszik, ön meg a mellette szenvedő házastársat. Nem klisé ez?
EB: Én inkább azt mondanám, hogy ha csak néhány apróságban is, de mindannyian magunkra ismerhetünk ezekben az alakokban, egy-két helyzet talán a saját életünkből is visszaköszön. Szóval, egyáltalán nem tartom a karaktereket kliséknek, még csak nem is szimbolikusak: ők is ugyanolyan egyéniségek, egyedi jellemek, egyszeri halandók, mint ön vagy én.
| ||
magyarnarancs.hu: Tele heves érzelmi kitörésekkel, hisztijelenetekkel a film. Mennyire kellett felhergelnie magát a hitelesség érdekében?
EB: Semmiféle mentális önsanyargatás nem előzte meg a felvételeket. Odaálltam a kamera elé, és jött, aminek jönnie kellett. Egyedül a természetességre törekedtem. Ha ez ordítozásban vagy sírógörcsben nyilvánult meg, akkor sem fogtam vissza magam.
magyarnarancs.hu: Maïwennel (Luc Besson exneje, színész és rendező – a szerk.) ez a második közös filmje. Milyen rendezőnek az egykori színésznő-kolléga?
EB: A Polisse-ban (kritikánk itt) csak nagyon kicsi volt a szerepem, most ismertem csak meg igazán munka közben, rendezőként. Igaz, a módszerei már a Polisse-ban is elég nyilvánvalóak voltak: ha valami nem tetszett neki, azt kertelés nélkül, olykor akár indulatosan is közli az emberrel. Nincs mellébeszélés. Aztán felveteti az egészet újból elölről, akár egy húszperces, maratoni jelenetet is. Néha elárulja, mit csináljunk másképp, néha viszont nem: bár ilyenkor, szerintem, nem csak mi tapogatózunk a sötétben, hanem még ő sem tudja, min kellene változtatni. Vagy megszoksz, vagy megszöksz – erre vállalkozik, aki vele forgat.
magyarnarancs.hu: Ön szerint mennyire lett volna más a végeredmény, ha Az én szerelmemet nem nő, hanem férfi írja és rendezi?
EB: Én csak Maïwen verziójáról tudok beszélni. Az általam játszott nőt egy pillanatra sem hagyja magára a film, Toni a balesete okozta szenvedést és a gyógyulási időszakot egyedül éli meg, a férfi ekkor teljesen távol marad. Ez egy nőközpontú film, Toni lesz az abszolút főszereplő.
| ||
magyarnarancs.hu: Tehát a nőnek van igaza?
EB: Azt azért nem mondanám, hogy a nő szent lenne, a férfi pedig a bűnös. Bizonyos dolgokban az egyiknek, másban a másik félnek van igaza. Az alapvető tragédiájuk az, hogy nem kompatibilisek egymással. A kapcsolatuk sikerességéhez nem elég, hogy szeretik egymást: végül mégsem képesek együtt maradni, annyira eltérő a habitusuk. Érdekes módon az én természetem sokkal közelebb áll a Vincent által játszott Georgióéhoz, mint a saját szerepemhez. Hogy a filmbeli férjemet idézzem: velem is inkább egy klubban lehet megismerkedni, mint egy könyvtárban.
magyarnarancs.hu: Az én szerelmem volt a Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje...
EB: Tudom, hogy most mire gondol. Én viszont azt gondolom, hogy ezzel is fel akarták hívni a figyelmet a női rendezők létezésére. Egyébként Maïwenn az utómunkálatok során annyit változtatott a filmen, hogy alig ismertem rá, amikor a premieren láttam. Jót tett a filmnek a montázsszerű vágás.
magyarnarancs.hu: Az intenzív forgatásról és Vincent Cassel mellől milyen érzés volt visszacsöppenni a hétköznapokba?
RB: Hát, aznap például, amikor a napsütéses piknik jelenetet leforgattuk, a nap végén hazatérve bizony elég szürkének láttam a saját életemet, a párizsi otthonomat. Viszont a forgatás során megkövetelt többórás ordítás és sírás után nagyon is élveztem, hogy ez csak egy film: ilyenkor hajlamos voltam úgy vélekedni, hogy hát igen, az én életem nem is olyan rossz. Ezt használhatja végszónak is akár.
| Az én szerelmem Aligha képes bárki idegen olyan gyötrelmeket okozni nekünk, mint legközelebbi szeretteink. A felismerés egyidős az emberiséggel – ha valaki újat kíván mondani a tárgyban, az a minimum, hogy túllép e közhelyen. Különben az lesz, mint ebben a nagyot mondani akaró, ám a legtriviálisabb és még szájba is rágott tanulságokat meghaladni nem tudó filmben: két óra parttalan marcangolás, jobb sorsra érdemes házastársak vergődése. Közben ötletszerűen elővezetett, se a házasság intézményére, se az együttélés törvényeire nem vonatkozó, esetleges konfliktusok tömege: és az obligát kiabálások, könnyek, fogadkozások stb., stb… sorolni is fárasztó. Ráadásul az idő múlását dramaturgiai szervező elemként felhasználni próbáló filmben két erősen negyvenes színész próbál jóval fiatalabbnak látszani a mű első kétharmadában. A sármos Vincent Casselnek még bevesszük, de az igyekvő Emmanuelle Bercot dicséretes diszponáltsága ellenére sem. A filmet jegyző rendezőnő, Maïwenn, miközben főszereppel ajándékozta meg régi harcos- és alkotótársát, rögtön agyon is csapta művét a finoman szólva sem találó szereposztással. Viszont a francia egészségügy vagy a biztosítottakkal bánik elképesztően bőkezűen, vagy a filmet támogatta egy jelentősebb összeggel. A balesete után fizikoterápia segítségével egy tengerparti, szállodára emlékeztető egységben lábadozó hősnő (aki e lábadozás alkalmából réved vissza tönkrement kapcsolatára) olyan gondoskodásban részesül, hogy az embernek kedve támad kitörni a lábát. De csakis Franciaországban. TPP Forgalmazza a Vertigo Média
|
