Interjú

„Befejeztük az alkudozást Istennel” – Gárdos Péter filmrendező

Film

Holokauszt-túlélő szülei svédországi lábadozásának és megismerkedésének történetéből készített filmet. A Hajnali lázat, mely először regényformában jelent meg, december 17-től vetítik a mozik.

Magyar Narancs: A szülei 1945-ben, levelezés útján ismerkedtek meg Svédországban. Nem csak azt döntötték el, hogy összeházasodnak, de azt is, hogy többé nem lesznek zsidók. Az ezt követő félszáz évben mennyire sikerült tartani magukat ehhez a programhoz?

Gárdos Péter: Maradéktalanul. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hallottam apám szájából a rendszerváltás előtt, hogy zsidó. Nem számított, hogy mi azok vagyunk, ahogy nem számított, hogy más az vagy sem. A családon kívüli világban persze azért más volt a helyzet. A nyolcvanas évek elején kissé felidegesített, amikor egy Honvéd–MTK- meccsen egyszer csak teli torokból lebüdöszsidóztak a lelátón. Majdnem megverettem magam, úgy kellett a barátaimnak visszatartaniuk, hogy ne menjek neki az illetőnek. Valószínűleg én húztam volna a rövidebbet. Amikor szóltam a közelben posztoló rendőrnek, hogy tessék már az urat – egy magas, jól öltözött, szekrényforma fiatalembert – kivezetni, mert zsidózott, a közeg csak mosolygott és annyit mondott, hogy ő nem hallott semmit. A szüleimnek mindenesetre elég jól sikerült megszüntetni magukban a zsidóságukat: én már görögkeleti vallásúnak lettem 1948-ban keresztelve. Jól jöhet ez még valamikor – így szólt az érvelésük később.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A családon belül hozott valami változást?

GP: Az öcsém súlyos beteg lett, és akkor – hirtelen és váratlanul – előtérbe került a zsidóságunk. ’89-ben diagnosztizálták nála a leukémiát. Volt egy olyan időszaka a betegségének, amikor úgy tűnt, gyógyítható. Az öcsém azt képzelte, hogy alkut köthet a sorssal; ha felveszi a zsidó múlt fonalát, ha visszamegy a gyökerekhez, akkor Isten talán kegyelmet gyakorol. A család egyik percről a másikra elkezdett minden ünnepet megtartani. A papám nem vallásos családban nőtt fel, fogalma nem volt az ünnepek formai részéről, a mamám emlékezett ugyan bizonyos rítusokra, de csak halványan. Élt Bécsben egy ortodox barátnője, őt utaztattuk minden zsidó ünnepen Pestre, ő vezényelte le a szertartásokat. Gyorstalpalót kaptunk zsidóságból. Ez úgy másfél évig tartott. Az öcsém 1993-ban meghalt. Mi akkor befejeztük az alkudozást Istennel, és ismét felhagytunk a hagyománnyal.

MN: A hasonló családból származó nemzedéktársaival tudott beszélni a holokausztról?

GP: Én ezt az egész kérdést még azokkal a barátaimmal sem beszéltem ki vagy meg, akikről kiderült, hogy a szüleinknek hasonló a múltjuk. Konstatáltuk, hogy igen, te is, én is, aztán igyekeztünk elütni az egészet egy bonmot-val. Sokszor valami zavart röhögésfélével. De nem olyan rég felkeresett valaki, hogy szeretne megismerkedni a mamámmal. Látott vele egy interjút, amelyből kiderült, hogy hasonlóan az ő anyjához, a mamám is Svéd­országban gyógyult ’45–46-ban. Szó szót követett, és mindketten meglepve tapasztaltuk, hogy szinte kopírpapírral másolták le a gyerekkorunkat. Ugyanazok a nevelési elvek, ugyanazok a félelmek és ugyanazok a mondatok töltötték meg mindkettőnk ifjúkorát. Még azok a ritka anyai pofonok is hasonló szituációkban csattantak el, ami azért kísérte­tiesnek tűnt. Talán nem mondok túl nagy botorságot, ha azt állítom, hogy szoros rokonságban állunk mi, második generációs holokausztgyerekek.

MN: Mik voltak a Gárdos családban is ismétlődő mondatok?

GP: A „húzd meg magad!” meg a „ne kísértsd a sorsot!”. Én az unokámnak épp az ellenkezőjét mondom: ha orrba vágnak, üssél vissza. Vegyülj el, ne szemtelenkedj, alkudj meg, olvadj be – én erre lettem trenírozva családilag. Mindeközben, főleg a mamám hegynyi ambíciót is elültetett bennem. A „ne add fel” és a „nyerd meg” is ott volt az útra való túlélőcsomagban.

MN: Édesapjáról írja, hogy a munkaszolgálatról az első adandó alkalommal átszökött az oroszokhoz. Van abban valami Woody Allen-es, ahogy a tériszonyos költőt mint a Vörös Hadsereg villámgyorsan kiképzett partizán kémjét ejtőernyősként kidobják Nagyvárad felett…

GP: Abszolút Woody Allen-es jelenet. Ahogy apám is egy Woody Allen-es jelenség volt. Gondolja csak meg, ott az én vastag okulárés papám, aki miközben partizánnak áll, miközben Horthy pribékjei majd az összes fogát kiverik, miközben megjár három koncentrációs tábort és miközben a svéd orvosa alig néhány hónapot jósol neki, ám ő dacosan 117 csajjal kezd levelezni, eközben az én apám, ha véletlenül egy hintára keveredik, azonnal elsápad. Ilyenkor az anyám és a nagyanyám mindig rászól, hogy Miklós, ne ülj a hintába, mert kizuhansz. Józan tanácsnak tűnt, apámnak rettentő tér­iszonya volt, és bizony még a hintán is vadul kellett kapaszkodnia.

MN: Gárdos Miklós költőként kezdte, írt könyveket is, de élete nagy részében újságíróként dolgozott. A versei és regényei közül akad olyan, amit érdemes ma fellapozni?

GP: Nem nagyon. Bár a fiatalkori versei közt van kettő-három, ami nem mindennapi talentumról árulkodik. A regényei, azt hiszem, főleg nekünk, az utódainak értékesek.

Neked ajánljuk