Page Hamilton az elmúlt héten először járt Magyarországon zenekarával, az 1989-ben alapított Helmettel, amely a maga páratlanul tömör zenéjével világszerte több ezer rockzenekarra gyakorolt komoly hatást az elmúlt két évtizedben - többek között olyan híresebb társaságokra is, mint a Therapy?, a Korn vagy a Linkin Park. Az idén negyvennyolc éves Hamilton különös figura: a 80-as évek elején dzsesszzenésznek tanult New Yorkban, aztán a noise irányába tapogatózott, hogy végül a 90-es évekbeli alternatív mezőny egyik legfontosabb figurájává váljon a Helmet élén. Július 1-jén szenvedélyesen és hazai színpadon alighanem sosem látott precizitással zúzott kilencven felejthetetlen percen át az A38 hajón, másnap pedig ragaszkodott hozzá, hogy elvigyék a Bartók Béla útra, hogy lefotóztathassa magát a kedvenc zeneszerzője nevével ékesített utcatábla alatt. Koncertje előtt lelkesen hadart a Narancsnak.
*
Magyar Narancs: Nemrég egy interjúban azt mondtad, hogy még legföljebb két Helmet-album várható, mert ezt a zenét előadni fizikailag roppant megterhelő. Tekintetbe véve, hogy milyen higgadt pasasnak tűnsz, amikor nem vagy a színpadon, az ember azt hinné, inkább érzelmileg vehet igénybe, hogy minden éjjel agreszszívan kell énekelned és gitároznod.
Page Hamilton: Maga a zene mindig könynyedén megteremti az ehhez szükséges hangulatot. Nem tudom, hogy ez valami furcsa dolog-e, vagy egyszerűen csak ilyen a természetem: amikor dzsesszt játszom, akkor is ilyen vagyok, ennyire izgatott (mutatja, mintha szét akarná roppantani a hangszerét - G. A.). Zenélni nem olyan, mint okmányokat gépelni vagy elkészíteni a reggeli kávét. Bárki, aki olvasott a zenről, tudja, hogy az életben minden tevékenységet szenvedéllyel és törődéssel kellene végezni függetlenül attól, hogy kőműves vagy, vagy zenész. Én így közelítem meg a zenét érzelmileg és fizikailag is. Ami az érzelmi oldalát illeti, mindig alá tudok bukni abba a bizonyos mélyebb térbe, amint elkezdek játszani, fizikailag viszont a tested és a hangod végül elkerülhetetlenül meggyengül, és én nem akarok a színpadon állni és énekelni, amikor már alig van hangom. Most is meg vagyok fázva, úgyhogy nem is iszom alkoholt, próbálok vigyázni magamra, mert nem tehetem meg, hogy csak hetvenöt százalékot adjak.
MN: Amikor vége lesz a Helmetnek, újabb rockzenekart alapítasz majd, vagy valami egészen másba szeretnél fogni?
PH: Még nem tudom. Nemrég belevágtam egy Jazz Wannabes nevű projektbe. Egyelőre csak én vagyok benne és egy haverom, akivel Duke Ellingtont, Thelonious Monkot, aztán pár Helmet-, Thin Lizzy- meg Beatles-számot játszunk, mindössze két gitárral. Ezt nagyon élvezem. Másokkal filmzenéken dolgozom, és szintén mostanában készítettem egy gitároktató DVD-t, szóval akad rengeteg egyéb is számomra a rockzenén kívül.
MN: Ahhoz képest, hogy téged mindenki igazi vezéralkatnak tart, elég sokat dolgoztál másokkal. Részt vettél például David Bowie 99-es turnéján, készítettél egy lemezt Caspar Brötzmann-nal...
PH: Rengeteget tanultam tőlük, de a legtöbbet talán mégis Elliot Goldenthaltól, akivel filmzenéken dolgoztunk közösen - ő bátorított fel rá, hogy kipróbáljam magam a nagyzenekari komponálásban is. Nemrég fejeztem be egy rövidfilm zenéjét egy zeneszerző barátommal: ő komolyzenész, nagyszerű zongorista - remek csapatot alkotunk. Idén is fogok vele dolgozni egy filmen, kezdeni akarok valamit a Jazz Wannabesszel is, aztán pedig megírom a következő Helmet-lemezt, mert mozgásban akarom tartani ezt a mostani felállást.
MN: Körülbelül másfél éve játszotok ebben a felállásban. Amióta 2004-ben visszatért a Helmet, mindig ismert zenészekkel vetted körül magad, most viszont csupa friss arc van melletted. Gondolom, nem véletlenül.
PH: Először is azt akartam, hogy az összes zenekari tag LA-ben éljen, mert korábban három-négy államból kellett a próbákra reptetni a zenekart, és ezt már nem tudtam finanszírozni. Páran, például John Tempesta (a dobos - G. A.), jobban fizető ajánlatokat kaptak... Végül aztán elkezdtem meghallgatásokat tartani, és ráakadtam ezekre a srácokra, akik jóval fiatalabbak nálam és nagyon-nagyon lelkesek. Már tudjuk az Aftertaste összes számát, bár ma nem nagyon fogunk arról a lemezről játszani, mert a torkom mostani állapotával szörnyen énekelném a refréneket, tudjuk a teljes Meantime-ot, a Strap It On kétharmadát, a többiről négy-öt számot, úgyhogy nem szükséges minden este ugyanazt játszanunk.
MN: Tudom, hogy mindig te írtad a zenét és a szöveget, de számomra úgy tűnt, hogy John Stanier dobosnak, akivel az első négy lemezen játszottál, ezzel együtt is óriási szerepe volt a jellegzetes Helmet-hangzás megteremtésében. Vele nem akartál volna újból összejönni?
PH: Hát nem igazán. John eléggé ellenséges velem. Nagyon mérges rám, és nem biztos, hogy pontosan értem, miért. Bármi legyen is az, amiről úgy vélte, hogy kínoztam vele, azon már nem tudok segíteni. Ott van a fejében. Nekem sosem volt vele problémám, noha voltak vitáink. Ám John nem kommunikál valami jól. Igazság szerint akkoriban az egész zenekar nem kommunikált egymással jól. Pedig én aztán nem könnyen jövök zavarba, szeretek beszélni, mindenről van véleményem, és ha valakinek problémája van, leülök vele és megbeszélem. De ma már nem érzek bűntudatot a régi ügyek miatt. És John Staniert most is világklasszis dobosnak gondolom. Vitán felül. A játéka éppen olyan fontos része volt a korai Helmet-lemezeknek, mint mondjuk a hangom.
MN: A jellegzetes gitárstílusod mindenekfelett roppant minimalista. Ugyanakkor játszol szólókat is, ellentétben számos olyan zenekarral, amelyik a Helmethez hasonló zenét játszik. Ha a pőreség, a lecsupaszítás a cél, hogyhogy mégis ragaszkodsz a gitárszólókhoz?
PH: Hallgasd meg mondjuk a Comfortably Numbot, és mondd azt nekem, hogy az a szóló nem egyike a rockzene legnagyszerűbb pillanatainak! Vagy ott van a Highway To Hell! A Pink Floyd, az AC/DC, a Led Zeppelin, az Aerosmith mind játszott szólókat, én meg ezeken a zenéken nőttem fel. Később aztán megkedveltem a Wire-t, a Killing Joke-ot, a Gang Of Fourt meg a Buzzcockst, és azoknál viszont nem voltak szólók. De számomra egyszerre volt érdekes mindkét fajta zene. Még később Robert Poss a Band Of Susansből, valamint Caspar Brötzmann számos zajkeltési trükköt mutatott nekem, és mindezek keverékéből kifejlesztettem a saját szólózási stílusomat. Dzsesszgitározást tanultam, imádom a különféle pedálokat és szeretek zajt csinálni. Nem gondolom, hogy bármiben is limitálni kellene magam, és a legkevésbé sem érdekel, hogy valaki menőnek tartja-e a gitárszólót vagy sem. A gitárszóló apró zenei utazás. Szeretem magamra ölteni a laboratóriumi köpenyt és belevágni egy kísérlet közepébe. A számszerkezeteink feszesek, befejezettek, formailag merevek, míg a gitárszóló lehetőséget ad valami váratlanra és elképesztőre. Minden este sikerül összehozni ilyet, és csak fogom a fejem, hogy atyaég, ez meg mi volt? Aztán annyira elfoglal, hogy a saját vállamat veregessem, hogy elfelejtem elénekelni a refrént (nevet). Rengeteg energia van ebben, és szerintem jelentős izgalmat tud kelteni.
MN: Dzsessztanszakra jártál, de a Betty néhány számától eltekintve ezt kevéssé lehet meghallani a Helmet zenéjén.
PH: Sosem az volt a célom, hogy valamiféle eklektikus stíluskeveredést hozzak létre. A Helmetnek megvan a maga egyedi stílusa. Nem igazán metál, nem hardcore, nem noise. Elég sajátos. Nagyon gyorsan be tudod azonosítani, ha hallod. Ez egy szótár, amit én dolgoztam ki. Én egyébként igenis hallom a dzsesszhatásokat a Helmetben. Melyik másik rockzenekar használ domináns szeptimakkordot felemelt tizenegyessel? Nem túl sok. Manapság a legtöbb rockzenekar még azt a hét akkordot sem használja mind, amit a Beatles használt. Egysíkúak a zenék, nincsen bennük feszültség és feloldás. Ritmikai példát is tudok mondani. Vegyük mondjuk a Give Itet: az például szvingel. 5/4-ben indul, mégis természetesnek hat. Egy csomó Helmet-szám furcsán van ritmizálva, lehetőleg kerüljük a 4/4-et. De ugyanezt hallhatod például néhány Black Sabbath-számban is, vagy Jimi Hendrixnél. Én valahol egy retardált Buck Dharma és egy ugyanilyen Wes Montgomery között vagyok, aki megpróbál egy fogyatékos Jimi Hendrixszé válni. Ha fogod ezt a három figurát és mindet nagyon elrontod, majd összegyúrod őket, akkor megkapsz engem.
MN: Rengeteg Helmet-feldolgozás született az elmúlt húsz évben. Hallottál olyat, ami különösen tetszett?
PH: Magam sem tudom, miért, de egyik feldolgozást sem hallottam, amit nagyobb zenekarok, mondjuk a Soulfly vagy a Deftones készítettek. Van egy válogatás CD-m, rajta kábé tizenöt feldolgozással, amit egy srác küldött nekem Minneapolisból, na, az nagyon jó. Van, aki akusztikus verziót készített, más beatboxol, ezek mind frankók. A legviccesebb általában az, amikor egy zenekar megpróbálja egy számunkat egy az egyben eljátszani, és totálisan eltéveszti a ritmikai trükköket, kihagyja a megforduló témákat és így tovább (Hamilton itt eldúdol pár példát - G. A.). Vagy amikor valaki fel akar jönni a színpadra, hogy eljátsszon velünk egy számot, mert azt állítja, hogy jól tudja. Én meg úgy vagyok vele, hogy oké, gyere és játsszuk. És szinte mindig az van, hogy néznek rám, hogy ugye jól játsszák, nekem meg sajnos azt kell mondanom, hogy bocs, de ez a dal igazából nem így van (nevet).
