A borzalmas francia vígjátékoknak mára már veretes hagyományuk van itthon, legalább kéthetente érkezik egy ilyen a magyar mozikba. Többségük már
a címében lehúzza a sokadik rókabőrt a családról, házasságról, szerelemről, és a továbbiakban sem akar eredetibb lenni vagy többet mondani, mint hasonszőrű társai. A Ne zavarjatok! tökéletesen illeszkedik a sorba, bár címében meglepő módon nem hordozza a „bazi” szót, noha ezzel véget is érnek a pozitívumai. Eleve sokatmondó, hogy egy filmet azzal a Christian Claviert-rel akarnak ránk sózni, akinek a neve mellől kikoptathatatlan a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk sztárja” jelzős szerkezet. Nos, a Jean Reno melletti ökörködés 12 éve történt.
A Ne zavarjatok! a két lábon járó sztereotípiák két fajtáját vonultatja fel: felső középosztálybeli sznob franciákat és idióta bevándorlókat. Össze is csapnak néha egymással poénfronton – ezek még a mérsékelten szórakoztató pillanatok közé tartoznak –, de az igazi bonyodalmat a szekrényből előkerülő párkapcsolati csontvázak jelentenék. Szegény Christian Claviert, a fogorvos mindeközben nem tudja meghallgatni újonnan vásárolt dzsesszlemezét; hol a bejárónő, hol a lengyel kőműves (ő amúgy portugál) zavarja meg, aztán pedig jön a semmirekellő fiú, a még semmirekellőbb asszony és a semmirekellőbbnél is semmirekellőbb barát. Akad még házmester, egy másik bejárónő, szomszédság, tehát tényleg mindenkit elénk vezetnek, hogy átérezhessük, mennyire sanyarú a főhős sorsa. De nem érezzük. A főhős ugyanis maga irritálóbb, mint a rokonság és szomszédság együttvéve.
Forgalmazza a Cinetel
