Magyar Narancs: Mozgóképes fotóimpresszióknak nevezi a leghíresebb filmjeinek jeleneteiből, illetve Caravaggio, Botticelli, Bacon, Rousseau, Magritte képzőművészeti alkotásaiból egymásra montírozott képeit. Milyen indíttatásból született meg a Fénnyel írni című kiállítása?
Vittorio Storaro: Fiatalkoromban először fényképészeti tanulmányokat folytattam. Amikor az első filmemet jegyeztem operatőrként, rá kellett jönnöm, hogy bizonyos téren nagyon tapasztalatlan vagyok. Hiányzott a képzésemből a művészetek szintézisének a kultúrája. Egy napon betértem a római San Luigi dei Francesi templomba, ahol Caravaggio Szent Máté elhívatása című festménye láttán kisebbfajta áramütés ért. Rádöbbentem, hogy a technikai tudás mit sem ér önmagában, ha nem vagyok tisztában a fény és árnyék jelentéstartalmával, szimbolikus használatával. Ez a hiányosságom vezetett el odáig, hogy művészet- és filozófiatörténeti könyveket bújtam a reneszánszról, az ókori Rómáról, múzeumokba jártam. Lépésről lépésre felfedeztem, hogy a fény nyelve a vizuális kifejezés ősforrása. Egyre tudatosabban kezdtem el használni érzelmi hatások megelevenítésére a fény-árnyék kontrasztot. A filmek képi nyelvét különböző festményekről készített reprodukciók alapján próbáltam kialakítani. Mielőtt megterveztem volna egy-egy beállítást, figuratív gondolatokat vetettem papírra. Ebből született meg hosszú évtizedek kutatásai során a Fénnyel írni című háromkötetes könyvem. A festészet, a mozgókép és a fotográfia háromdimenziós párbeszédének afféle összművészeti lenyomataként jött létre a Budapesten is hamarosan látható kiállítás.
MN: Hogyan egyeztette ezt a határozott vizuális koncepciót olyan, eltérő habitusú rendezőkkel, mint Bernardo Bertolucci, Francis Coppola, Warren Beatty vagy épp Saura?
VS: Egy film struktúrája olyan, mint egy zenekaré. A forgatókönyvírótól az operatőrön át a díszlet- és jelmeztervezőkig megannyi szólista alkotja a stábot, akiket a rendező karmesterként vezényel. Ám a valódi együttműködés érzelmi alapon születik, bár kell hozzá egy történet is, ami megmozgatja a kreativitásunkat. Kezdetben sokféle rendezővel dolgoztam, mígnem a Forradalom előtt segédoperatőreként összehozott az élet Bernardóval. Bertolucci a rejtőzködés és a megmutatkozás mestere. Sokévi pszichoanalízisnek köszönhetően olyasfajta rendező, aki két síkon mozog, a tudatos közlés és az álmok, a szimbólumok, a metaforák tudatalatti nyelvét beszélő alkotó. Az ő filmjei a kontrasztok hatásával szólnak, a lélek két pólusát képviselik, a sötétséget és a világosságot. Közös munkáink a fény-árnyék ellenhatásaira épülnek. Coppola egészen más fiú, rendkívül expresszív, impulzív, sokszólamú egyéniség. Nála tanultam meg a színek dramaturgiáját, az érzelmi, fiziológiai kifejezések árnyalatait, a képek muzikalitását. Warren Beatty a maga színész-rendező mivoltában egyszerre nagyon világos, pontos elképzelésekkel operál, eléggé extrovertált, szenvedélyes, másfelől racionális, intellektuális. A négy természeti elem, a föld, a víz, a tűz és a levegő harmóniájára, egyensúlyára törekvő rendező. Saura maga is képzett fotós, hihetetlen érzéke van a ritmushoz, a tánc és a zene dramaturgiájához.
MN: Hogyan érintették a Bertoluccit ért utólagos támadások? Egy korábbi interjúja nyomán a sajtó gyakorlatilag keresztre feszítette. Az utolsó tangó Párizsban hírhedt vajas jelenete miatt Maria Schneider megerőszakolásával vádolták.
VS: Abban a pár évvel ezelőtti tévéinterjúban Bernardo félreérthető kulisszatitkokat árult el a filmről, nevezetesen arról, hogy Maria tudomása nélkül használt síkosítóként vajat Brando az ominózus jelenetben. Tanúként, a film operatőreként most sem tudok mást mondani, csak azt, hogy az egész hazugság. Az utolsó tangó Párizsban a filmtörténet egyik legmegrázóbb alkotása az emberi kapcsolatok elidegenedéséről, egy kiüresedett középkorú férfi és egy fiatal lány alkalmi találkozásáról. A film minden snittjénél jelen voltam. Beköltöztünk egy lakásba, ahol Bernardo és Brando reggelente átbeszélték a napi jeleneteket, és mindig hozzátettek valamit, ami eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben. Az tény, hogy Maria tudta nélkül találták ki a vajazós sztorit, de szó sem volt erőszakról. Könyörgök, egy filmművészeti alkotásról beszélünk, amiben semmi nem valódi, minden csak fikció! Furcsa egybeesés, hogy éppen most dolgozunk az Olasz Nemzeti Filmarchívum megbízásából a film mesterkópiájának a felújításán.
MN: A celluloid iránt hangoztatott vonzalmai ellenére nemrég digitális technikára váltott Woody Allen Café Society című filmjével. Csak nem lépést akar tartani a korral?
VS: Elhatároztam, hogy új fejezetet nyitok a szakmai életemben. Korábban Saura Flamenco című dokumentumfilmjénél kísérleteztem a digitális technikával. Ami Woodyt illeti, a kezdetektől figyelemmel kísértem a pályafutását. És bevallom, az utóbbi években Európa nagyvárosaiban, Londonban, Barcelonában, Párizsban forgatott filmjei hiányérzetet keltettek bennem. Megállapítottam, hogy veszített az önazonosságából, egyedi hangvételéből. Épp itt tartottam, amikor felhívott, s azt kérdezte, hogy társulnék-e vele a következő filmjéhez. Kértem, hogy küldjön egy szinopszist. Amint elolvastam, rögtön éreztem, hogy nekem való: a harmincas évek New Yorkja, Bronx sűrű világa, egy zsidó család története. Szinte ujjongtam, hogy a régi Woody önéletrajzi filmjeinek a szellemisége köszön vissza benne. Beindította a fantáziámat, a német expresszionizmus hangulatát idéző képeket képzeltem magam elé. Pár hét múlva Amerikában találtam magam, fotóarchívumokat bújtam a korabeli New Yorkról. A személyes találkozásunkat pedig azzal a felütéssel kezdtem, hogy „Nézd, Woody, mindketten a celluloid bűvöletében szocializálódtunk, töltöttünk el évtizedeket. Te is tudod, hogy a fejlődés feltartóztathatatlan, lehet késleltetni, de akkor is utat tör magának. Mi lenne, ha digitális technikával érnénk el celluloidhatást?” Erre ő is nagyon belelkesedett. Olyan jól kijöttünk egymással, hogy a Café Society sikerén felbuzdulva második közös filmünk, a Wonder Wheel utómunkálatainál tartunk.
MN: A kis Buddhával megkezdett szellemi utazása folytatásának nevezte a Mohamed próféta gyerekkoráról készült iráni filmet, amely heves támadásokat gerjesztett az iszlám fundamentalisták körében.
VS: Az egész úgy kezdődött, hogy Algériában forgattam egy kis költségvetésű filmet az iszlám nők helyzetéről, megítéléséről a világban. A felvételek közben pihenés gyanánt olvasgattam Maxime Rodison könyvét Mohamed életéről. Mindig is érdekeltek a világvallások. Olaszországban sajnos teljes tudatlanság és érdektelenség mutatkozik a kereszténységet leszámítva minden vallás iránt. Mohamed próféta élete, vándorlása valamiért nagyon felkeltette az érdeklődésemet, komoly párhuzamokat véltem felfedezni Jézus alakjával. Közben felkértek egy Jézus életéről szóló filmtervre, ami anyagi okok miatt meghiúsult. Egy napon e-mailt kaptam Mazsid Mazsidi iráni rendezőtől egy grandiózus film operatőri munkájára Mohamed gyerekkoráról. Úgy éreztem, túl sok a véletlen egybeesés ahhoz, hogy ne vegyem komolyan az ajánlatot. Egész eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy a célirányosan kibocsátott energiáim visszatértek hozzám felkérések formájában. Nem volt kétséges egy percig sem, hogy elvállalom ennek a közel öt évig tartó forgatással járó grandiózus eposznak a fotografálását. Mazsidi lelkesedése meggyőzött arról, hogy nemes célja van. A különböző vallású emberek egyesítése, a muzulmán világ egységének a megteremtése. A kanadai bemutatót követően magánvetítéseket szerveztem számomra mértékadó embereknek, mint Coppola vagy Barbra Streisand. Iszlám fundamentalisták egy csoportja valóban tiltakozott a próféta ábrázolása ellen, s a szunnita többségű államokban is tapasztaltunk ellenérzéseket. De ezek a negatív visszhangok nem a filmnek szóltak, hanem a vallás eredeti küldetését a terrorizmussal összemosó szemléletnek.
MN: Néhány éve fényjátékkal világította meg a császári fórumokat Rómában.
VS: Francesca lányommal közösen találtuk ki ezt a projektet, aki fénydizájner, az ő szakértelme segítségemre volt a terek bevilágításában. Azóta egy csomó hasonlót hoztunk össze Locarnóban, Sirmionéban, Aquileiában, legközelebb a firenzei Szent János-keresztelőkápolna, a Battistero belsejének állandó kivilágításán dolgozunk. Ebből is láthatja, hogy számomra minden a fényről szól. Nem hiába szerepel a Teremtés könyvében: „Legyen világosság, és lőn világosság.” Leonardóval együtt vallom, hogy a fény mindenütt elnyeli a sötétséget.
