| ||
Amúgy is: mi bajunk lehet a futószalagon érkező szuperhős-blockbusterek mintájára legyártott, mégis valahogy a szokottnál vagányabbnak látszó akció sci-fitől, amiben izmos hősök futkosnak felfelé a házfalon, közben darkosan megrebben a bőrkabátszárny, leesik az orról az apró lencséjű VR-szemüveg, és töltényhüvelyek spriccelnek szét lassított felvételben? Hoppá, ez a Mátrix, de most már mindegy. A lényeg, hogy itt most egy földöntúli szépségű robotnő durván testhez álló, ráadásul testszínű kezeslábasban öldököl a szabadság nevében, már csak egy femenaktivista jelszó és/vagy egy #freethenipple felirat hiányzik a karrierjét pont Tokióban bájosan buflák bölcsészhallgatóként megalapozó (Elveszett jelentés), mostanra kísértetiesen tökéletes ötödik elemmé testesült (A nő, Under the Skin, Lucy, Bosszúállók) Johansson köldök nélküli hasáról. Ez el is vezet egy elég fontos, de még aggasztóbb kérdéshez: a kiborgoknak miért van mellük? Továbbá miért akkora, amekkora (épp ideális), és még egy szót sem ejtettünk a mellbimbó-paradoxonról. Látszólag elkalandoztunk, de igazság szerint a Páncélba zárt szellem épp ennyit nyújt, és ennyit is csak annak, aki nem menekül el előle egy külön bejáratú virtuális valóságba. Hasonlóan a ’95-ös eredeti animében a saját identitáskérdései elől az óceán sötétjébe merülő Kuszanagi őrnagyhoz, akit egy kollektív jelenés formájában maga Pál apostol szólít meg a merülés után, és biztat arra, hogy olvadjon össze a végtelen kábelhálózatban öntudatra ébredt hekkerprogram, az önálló személyiséggel rendelkező és menekültstátuszt követelő Bábjátékossal. Nem folytatom, a több mint húszéves remekmű nemcsak nem öregedett meg, hanem egyre aktuálisabb. Ijesztő, ahogy Rupert Sanders az összes érdekes megoldást és felvillanyozó filozófiai, társadalomelméleti kérdést, Pál apostolt és a Bábjátékost milyen lélektelenül lúgozta ki az eredetiből csak azért, hogy eladható tucatfilmmé alakítson egy korszakos remekművet.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
