1956. december 8-án szovjet katonák és pufajkások Salgótarjánban halomra lőtték az előző éjszaka elhurcolt munkások kiszabadítására összegyűlt fegyvertelen tömeget, de még a járókelőket is. A különböző források 50 és 130 közé becslik az áldozatok számát, s rengeteg sérültről szólnak.
Matúz Gábor dokumentum-játékfilmje nagyot vállal: a történet részletes felidézésén túl testközelbe is akarja hozni, hogy mi zajlott hatvan évvel ezelőtt Nógrád fővárosában. S épp ez a baj. A rendező láthatóan nem bízik sem a dokumentumfilm műfajában, sem az eszközeiben – kétségkívül csekély forrásanyag állhatott a rendelkezésére: a salgótarjáni sortűz máig tisztázatlan. Így egy-egy történész, levéltáros elbeszélését, kommentárját vagy a túlélők, helybéliek visszaemlékezéseit mindgyakran oda nem illő játékfilmbetétek váltják. A szakértő megrázó aprólékosságú közlését adott esetben évődő szerelmi jelenet vagy falusi életkép követi.
Hiányzik a dramaturgiai átgondoltság, elmarad a katarzis. Pedig a dokumentarista rész önmagában is hatásos lenne, a színészek – Törőcsik Mari, Györgyi Anna, Gáspár Tibor és fiatal tehetségek – pedig jók. Akár fontos munka is lehetett volna a Nincs kegyelem, ha készítői nem akartak volna épp ettől az egy filmtől az égvilágon mindent. Mert így olyan lett az egész, mintha valaki profi módon, de találomra vágott volna össze két filmet, s egyként akarná eladni őket. Kár érte, legalább egy rendes, eligazító erejű alcímet megérdemelt volna.
Forgalmazza a Közép-európai Média Intézet; fotó: Komka Péter
