Amikor Sztupa és Troché dohányoztak, az egyfelől nagyon régen volt, másfelől máig a szívükben él. Mi persze valamivel nehezebben emlékszünk majd vissza, de azért nem kell félni, menni fog. Gamal Abdel Nasszer megvan? Még szép! Egyiptomi raj volt, tán az asszuáni gátat nevezték a piramisának, s jóban volt velünk. Velünk egy frászkarikát, a Szovjetunióval inkább, mi csak afféle appendix voltunk ezen a szép pálmaágon. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy azért leesett valami nekünk is, jelesül néhány karton cigaretta. A hatvanas évek végén, amikor a tanárok, a brigádvezetők, a rendőrség és a szülői munkaközösség is üldözte a hosszú hajat, s még a kamionosok se nagyon hoztak be cowboynadrágokat, Sztupa és Troché felváltva dohányoztak a Savoyban és az Abbáziában. Lássuk be, nem kellett messze menniük, a két műintézmény egymással szemben volt. Átszellemült arccal, valahová a féltávolba meredve mélyen leszívták a füstöt, s hüvelykujjukkal pöccintették le a cigi izzó végéről a hamut a furcsán lila vagy sárga színű alumínium hamutartókba, amik tán kiérdemesült poháralátétek voltak, vagy csak hasonlítottak valami olyasmire. Sztupa még dohányzik, Troché már nem. Akkor mind a ketten Simon Artzot szívtak. Akik felvágni akartak, Chesterfieldet szívtak, akik szolid, szimpla polgári, vagy inkább elvtársi nyugatmajmolók voltak, azok pedig Golden Smartot, puha aranydobozból. A Simon Artz a vérbeli feinsmeckerek bagója volt, igazi egyiptomi dohányáru, még a szinte elérhetetlen Camel is kamu (vagy pipafüst - mind a kettő vicceskedésnek hangzik) volt ahhoz képest. Kemény doboz, amit nem feltépni kellett, hanem kinyitni, igazi keleti hangulat, nem Rejtő Jenő, minimum a Casablanca. A nők, mert Sztupa és Troché körül akkoriban rengeteg nő mozgott, kivétel nélkül a Nefertitit szívták - ez puha dobozos volt, king size, de volt belőle hosszú is. Akkor mindenki dohányzott. A közértben a kávépultnál húsz fillérért szálra adták, gondosan celofánba csomagolva az Ezüst Kossuthot, míg a szimpla egy tíz volt. De fordult az évtized, jött Anvar Szadat, s a magyarok a tévéjük előtt cigiztek tovább, szívták a hazait. Most sincs ez másként nagyon.
Pénteken éjjel, 0.45-től a Film Mánia a Mechanikus narancsot adja, amit nagyon sokáig nem lehetett látni Magyarországon, most meg már minek.
Szombaton is lesz éjfél után műsor a csatornán, akkor adják századszor az Éjféli cowboyt, amiben Joe Buck (John Voigt kb. egyetlen említésre érdemes szerepe) vidékről elhatározza, hogy menő selyemfiú lesz New Yorkban, de csak egy klosárt (Dustin Hoffman) sikerül felcsípnie, aki Kaliforniába érve rögtön be is mondja az unalmast - a Filmmúzeumban adták a Kiskörúton, ha már ilyen retrós fejezet ez. Én bírtam, de akkoriban nagyon sok mindent bírtam. Mit szólnak például a Dunán délben (háromnegyed egykor) nyomott 1945-ös fekete-fehér James Cagney-filmhez? Hogy hülye címe van? Na és! Vér a felkelő napon? Nem is olyan hülye! De az, punktum. Mégis, mire következtethetünk belőle? Hogy a jó Jimmy a japók eszén jár túl, vagy lemészárolja Alan Price-t az egész Animalsszel együtt? A magam részéről a japókra szavazok, mint Tarantino, akitől este a film+ kivételesen nem a Kill Billt adja le, hanem a Kutyaszorítóbant. Nyugi, a többi napon a mondott Billt.
Vasárnap este kilenctől a Dunán Csillagosok, katonák, amiről éppenséggel ma is lehetne filmvitát tartani, mint anno. Szorács, én már egy órája A leleményes Hugót hagyom ki az HBO-n.
Hétfőn westernek az MGM-en, ha utánozzák nekem az oroszlán hangját, megmondom, hogy én A vadnyugati embert választom, 18.10-től Gary Cooperral.
Kedden egy négyrészes brit sorozat ünnepli éppen tizedik születésnapját este háromnegyed tizenegytől az m1-en: Cambridge kémei. Addigra tán vége is lesz a Dunán kilenctől tolt Goethe! c. 2010-es német filmnek, ott nincs közben reklám.
Szerdán csütörtök.
Csütörtökön dettó.
Csak az ember néz tévét, tehát nem lehet valami nagy mulatság, például ahhoz képest, hogy a madarak meg repülnek.
