Az ausztriai Rohoncon (német nevén Rechnitzben), Batthyányi Margit grófnő (született Thyssen) kastélyában járunk. 1945. március 24-e, éjszaka van, SS-tisztek, Gestapo-főnökök és helyi kollaboránsok mulatoznak, ülik a Harmadik Birodalom végóráit, a szovjetek 15 kilométerre járnak a falutól. Éjfél tájban a kastély pincéjébe terelik a közeli láger 200 zsidó kényszermunkását, akiket a Südostwall (birodalmi védelmi vonal a szovjet csapatok ellen) építésére deportáltak Magyarországról, és az est "fénypontjaként" halomra lövik őket. Aztán a kastélyt felgyújtva külföldre menekülnek. A háborúban a tanúk eltűntek vagy megölték őket, a holttesteket azóta sem találták meg. A Nobel-díjas osztrák írónő, Elfriede Jelinek az események nyomába eredt: Rechnitz című darabjában az elbeszélést az antik drámák mintájára öt hírnökre, küldöncre bízza. A hírnökök (két nő és három férfi) tudósítanak, ismételve nyomatékosítanak, ítélkeznek, értékelnek, megpróbálják szavakba önteni az elmondhatatlant anélkül, hogy bármi konkrétan kimondatna. Pont ez a homály, ez az életlenség sarkall további kérdésekre.
*
Magyar Narancs: Ez a hatodik Jelinek-rendezése. A legtöbb még azelőtt született, hogy az írónő megkapta volna a Nobel-díjat. Mi vonzza újra meg újra az ő darabjaihoz?
Jossi Wieler: Életem első Jelinek-darabját 1993-ban rendeztem, Hamburgban. A Wolken. Heim igazából nem darab, hanem egy szövegfolyam, kollázs német költők és filozófusok műveiből. Idézetekből és átformált idézetekből áll, olyan, mint egy partitúra, egy szöveg, aminek először meg kell hallani és érteni a zeneiségét, hogy aztán feltárja az értelmét. Jelinek komponál írás helyett, nem a témára koncentrál, az nála mellékes, ő minden szituációt a nyelven keresztül mutat meg és képzel el. Az asszociáció a nézőben nem az események, hanem a nyelvi hangzás útján keletkezik, és kap aztán szárnyra. Jelinek olyan, mint egy régész, aki lefúr a nyelv mélyebb tudatrétegeibe, aztán kibontja fokról fokra mindazt, amit a nyelv önmagában elleplezne. A tudatalatti rétegek, a kulturális emlékezet úgy tör elő a nyelv mögül vagy alól, mint egy szellem. Ahogy egyre többet foglalkoztam a darabjaival, rájöttem, milyen sokat mesélnek a tudatalattiról. Mikor olvassuk, olyan, mintha egyetlen ember monologizálna vagy elmélkedne, de én úgy értelmeztem, hogy ez nem egy ember, hanem mi, az egész emberiség, és felosztottam a monológokat több szereplőre. Ez addig Jelinek darabjait illetően szokatlan színpadi reprezentáció volt, és gyakorlatilag új dimenziót nyitott; a posztdramatikus színházból konkrét pszichológiai-realista színházat alkottunk, ahol persze a reális valójában szürreálist jelent.
MN: 2009 van, mi a Rechnitz aktualitása?
JW: Jelinek nem dokumentarista módszerrel dolgozik, az eset csak alkalom arra, hogy beszéljünk a történtekről. A Rechnitz esetében hírnökök tudósítanak oly módon, hogy valamit hozzá is költenek, holott azt sem lehet tudni, hogy ők maguk szemtanúi vagy résztvevői voltak-e az eseményeknek. A darab témája nem Rohonc, hanem ahogy ma beszélünk erről; jó vagy inkább tipikus példa arra, hogyan kezeljük a Harmadik Birodalom történéseit Ausztriában; a hírnökök fecsegve hallgatnak.
MN: Jelinek a darabjaiban szinte semmi vagy nagyon kevés instrukciót ad ahhoz, hogy miképp mutasson a darab a színpadon. Ez megkönnyíti, vagy inkább nehezíti a rendező munkáját?
JW: Semmiképp sem könnyíti meg. Jelinek szövegszövetei nem szövegek, hanem zenék valójában, meg kell fejteni a csengésüket, hogy meghalljuk, mi van mögöttük. Nekem mint rendezőnek először gondolatilag és tartalmilag helyére kell tennem a darabot, utána jöhet a színpadkép. Az első Jelinek-rendezésemnél fogalmam sem volt, mit fogok vele kezdeni, mi kerül a színpadra, aztán addig olvastam, amíg meg nem született bennem a látomás. A sokadik olvasásra kinyílik valami, mintha kincsek rejtőznének a szövegek mögött. Először elkezded hallani őket, és utána lehet alakba önteni a jeleneteket.
MN: Jelinek, úgy hallani, igen nagyvonalú a rendezőivel.
JW: Kétszer is megnézte az összpróbát. Jelinek végtelenül nagylelkű író, én már vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy nekem odaajándékozza a darabját, és rám bízza, mit kezdek vele. Neki soha nincs képi elképzelése arról, hogyan jelenjen meg a darab a színpadon, erre ő egyszerűen természeténél fogva alkalmatlan, ilyen téren kiegészítjük egymást. A Rechnitz 110 oldal, én a kétharmadát kidobtam, és ő elfogadta, megértette, hogy ezt kellett tennem ahhoz, hogy a darab megtalálja az értelmét és az utat a közönséghez.
MN: A darab kétórás (szünet nélkül), ami azt jelenti, hogy a színészek 120 percen keresztül mondják a magukét a színpadon mindenféle különösebb mozgást vagy történést mellőzve úgy, hogy minden egyes szónak jelentése, jelentősége van. Hogyan fogadja a közönség a darabot?
JW: Nem tudom, Budapesten mi történik majd. A fordítás nagyon fontos lesz - tudom, hogy Jelineket nem lehet szó szerint lefordítani, mert valójában nem az értelem, hanem a hangzás a fontos, és kérdés, hogy a fordító megtalálja-e azt a minőségi hangzást, amit Jelinek németül képvisel. A hírnökök nagyon tudatosan mai szlengben beszélnek, hogy tudatosítsák azt a nyelvi formát, ahogy ma a holokausztról beszél az utca. Ahogy kibeszélik magukból az eseményeket, egyúttal megpróbálják tisztára és ártatlanra is mosni magukat, ugyanakkor, mivel érzik, hogy valahol bűnösök, az ismétlések által belebeszélik magukat egy nyelvi börtönbe, ami nem ereszt. Jelineknél nem a szereplőknek, hanem a nyelvnek van pszichéje. Mészárlás történik, ami önmagában is végtelenül kegyetlen, de az ártatlanság, ahogy erről beszélnek, még fokozza a kegyetlenség érzését, ettől válik a darab egyszerre tragikussá és komikussá. Jelineket nézni vitathatatlanul intellektuális kihívás.
MN: Nekem elsőre a történet vagy a darab kapcsán nem feltétlenül Bu–uel jutna eszembe. Miért Az öldöklő angyal az alcím?
JW: A darab megírására mi kértük fel Jelineket. A konkrét felkérés az volt, dolgozza fel Bu–uel filmjét, Az öldöklő angyalt. Néhány hét múlva felhívott, hogy már tudja, miképp írja meg a darabot. A párhuzam annyi, hogy Bu–uelnél a szolgák épp elhagyják a házat, Jelineknél pedig a vendégek távoznak a színről, és csak a szolgák, a hírnökök maradnak. Bu–uelnél a vendégek nem tudnak kijutni a házból, Jelineknél a hírnökök a nyelv foglyai, nem tudnak kitörni a fogságából, bármennyire is akarják, holott maguk építették saját maguknak. El akarják tagadni, hogy ott voltak, hogy közük van hozzá, így ássák bele egyre jobban magukat.
MN: Ha elfogadja a stuttgarti Opera intendánsi posztját - még ha a feladatát csak 2011-ben kell is megkezdenie -, mi lesz az új Jelinek-darabok sorsa?
JW: Eddig is rendeztem mindkettőt, operát is, drámát is. A színház az igazi otthonom harminc éve, de az opera is nagyon fontos. Mára sikerült megtalálnom az egyensúlyt, ahol a kettő pozitívan hat egymásra. A kinevezés még nem biztos, de bárhogy alakul is, Jelinekhez és a színházhoz nem leszek hűtlen.
