film - RÖVIDLÁTÓK

  • - köves -
  • 2009. október 8.

Film

Civilizációs nyavalyáiból - mint heveny mobiltelefonálás - kigyógyulni vágyó, törékeny tanárnő szigetet keres. Legyen kicsi, a külvilágtól elzárt, tengerre nyíló (sziget esetében ez a minimum), s ami a fő, ne legyen térerő.

Pedig a Rövidlátók épphogy a térerõrõl kíván szép dolgokat szólni a maga megkapóan egyszerû módján, de nem ám a mobil vételi viszonyokról, hanem épp ellenkezõleg; arról a térerõrõl, melyet békés egy helyben maradással lehet elõhívni. De az ilyen nem jön elõ csak úgy, szíre-szóra, legelõször is csönd kell hozzá és mozdulatlanság - két felettébb rémisztõ tényezõ az uralkodó trendekkel fekvõ/kelõ mozgóképes szakemberek körében. Az ún. world cinema szekcióba sorolt japán Naoko Ogigami (a Rövidlátók a rendezõnõ negyedik filmje) kipróbált szisztémával dolgozik: épp csak annyit mutat meg a világtól elzárt, csendes egy helyben levés derûjébõl, hogy szereplõi szelídsége még az avatatlan szemek számára se tûnjön átverésnek, valami gyengített grimasszerû, erõszakolt mutatványnak. A world cinema nyugati áramlataival szemben Ogigami a teli ürességgel játszik, színészei beszédes pantomimot ûznek, szelíd komédiát, melyben a csábító már az elején csatát nyer, hisz afelõl semmi kétség, hogy az új érkezõ némi kötelezõ húzódozás után ne adná meg magát a tengerparti reggeli tornák és a szemlélõdõ jégkásázás rituáléinak. A Rövidlátók egy nálunk még alig ismert mûfaj, a zen-vígjáték egyik erre tévedt, kedves fecskéje: nem sok vizet zavar, s alighanem épp ez lehetett az alkotók célja is vele.

Az Odeon bemutatója

****

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.